Az elmúlt évben érezhetően javult a társas kommunikációnk színvonala az online térben, elsősorban annak köszönhetően, hogy jóval többen siettek egymás segítségére, mint korábban, illetve az összetartás érzése is erősödött az emberekben, állítják egy nemrég napvilágot látott nemzetközi kutatás készítői, akiknek eredményei sokféle aspektusból megközelíthetők ugyan, ám akármilyen módon is közelítünk feléjük, nem kell túl sokáig kutakodnunk az emlékezetünkben ahhoz, hogy olyan pillanatokat tudjunk felidézni, amelyek során még akkor is kinyílt az a bizonyos bicska a zsebünkben, ha egyébként kifejezetten nyugodt, a környezeti hatásokat viszonylag jól kezelő emberként tartjuk magunkat számon, hiszen az az ellentmondást nem tűrő, túlzott magabiztosság, ami az elmúlt hónapok történéseit leginkább meghatározó események kapcsán kifejtett véleményekben megnyilvánult, aligha volt könnyen elfogadható.
Kétségtelen, hogy vitakultúránk jócskán hagy kívánnivalót maga után, nemcsak az online térben, hanem a mindennapokban is, hiszen sok esetben már nem is érezzük szükségét annak, hogy érveket és ellenérveket próbáljunk felsorakoztatni az igazunk megvédése, beszélgetőpartnerünk meggyőzése érdekében. Személyeskedünk, sértegetjük egymást, megpróbáljuk legyőzni, megalázni, megsemmisíteni a másikat. Csak az a fontos számunkra, hogy felülkerekedjünk. Hogy nekünk legyen igazunk. Vagyis elhitessük magunkkal, hogy a mi véleményünk az egyetlen igazság. Feltéve persze, ha úgy véljük, csupán egyetlen igazság létezik.
Ám amennyiben egyetértünk Aczél Petrával, a kiváló kommunikációs szakemberrel, aki szerint a vitákba csakis olyan módon mehetünk bele, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindennek két oldala van, az igazság nem kizárólagos, és a játszmának nem csupán egyetlen győztese lehet, illetve ha készek vagyunk arra, hogy az észszerű ellenérvek hatására megváltoztassuk a véleményünket, akkor azokat az eltéréseket is fel kell ismernünk, amelyek különbséget tesznek a vita és a veszekedés között, ugyanis – ahogyan fogalmaz – a vitában a gondolkodó, a másikért felelős személyiség, a veszekedésben pedig az önző, elkeseredett, haragos ember hangját halljuk.
Fennáll ugyanakkor a lehetősége annak is, hogy egyszerűen nem megyünk bele a vitába vagy a veszekedésbe, hanem hagyjuk a másik félnek, hogy felülkerekedjen, mondván, hadd legyen meg a boldogsága, hadd érezze jól magát néhány percre. A konfliktuskerülő magatartás azonban, bár az adott pillanatban kézenfekvő megoldásnak tűnhet, hiszen már egészen kicsi korunkban belénk sulykolták, hogy az a helyénvaló, ha engedünk, mivel az okos – mint tudjuk – enged, hosszabb távon nem feltétlenül jó, hiszen abban is egyetérthetünk Aczél Petrával, hogy egy olyan kapcsolatban vagy közösségben, amelyben a feleket a teljes véleményazonosság és a vitázástól való félelem irányítja, a biztonságérzet ugyan nagy, a változásra való képesség azonban kicsi, ezért bármennyire ideálisnak is tűnnek a vitamentes kapcsolatok és közösségek, jóval sérülékenyebbek, mint azok, amelyekben fellelhető a viták kibontakozásának lehetősége.
És talán éppen ezért lenne fontos, hogy már egészen kicsi korban is kiemelt figyelmet fordítsunk a gyermekek vitakultúrájának fejlesztésére, ami nemcsak a mindennapok valóságában lenne rendkívül hasznos, hanem abban a virtuális valóságban is, amelyben időről időre megpróbálnak bevonni minket a különféle vélt vagy valós, ám érvektől és ellenérvektől szinte minden esetben mentes vitákba. Még akkor is, ha nekünk magunknak kell eldöntenünk, bedőlünk-e a provokációknak, vagy a mindennapok csatározásai helyett inkább a háborúra koncentrálunk, a gondolkodás szabadságának diadaláért folytatott háborúra.
