2021. április 21., szerda

Ahol a fának lelke van

Látogatóban a kúlai Klingwart asztalosműhelyben, ahol képzeletben azonosulni tudnak a vevővel

Némi kérdezősködés után viszonylag gyorsan megtalálom a kúlai Klingwart család házát, és a ház mögötti asztalosműhelyt. Az udvarban takaros rend fogad, az egyik részében szimmetrikusan egymásra helyezett deszkák száradnak, a másikban pedig az elkerített sárhegyi hangosan csahogva jelzi a ház lakóinak, hogy idegen érkezett.

A műhelyben Klingwart László és fia, Zoltán fogadnak, és rövid ismerkedés után már kattog a fényképezőgép. A nyolc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult mester a körfűrészen éppen egy deszkát mért be, Zoltán pedig kisebb ajtót készít. Később megtudom, hogy olyan műhelyben vagyunk, ahol a fának lelke van, hiszen a mester egy-egy darab megmunkálása közben teljesen önmagát, a tudását teszi bele.

Klingwart Zoltán munka közben (Fotó: Paraczky László)
Klingwart Zoltán munka közben (Fotó: Paraczky László)

László elmesélte, hogy az asztalosmesterséghez fűződő első lépéseket az egykori Josip Kramer Bútorgyárban sajátította el. Az akkori képzés hároméves volt, azt követően bevonult katonának. Az úgynevezett inasiskolában egy osztályba járt a többi kisipari szakmát tanulókkal. Közülük kerültek ki később a pékek, kőművesek, kefekötők, hentesek, fényképészek stb., a villanyszerelők viszont külön osztályba jártak.

− 1971-ben fejeztem be az inasiskolát, majd a katonaságot követően 1973 novemberétől lettem önálló vállalkozó. Kereken 40 évig dolgoztam, azaz 2013-ban vonultam nyugdíjba. Az ipart a szülőházban kezdtem, majd 1985-ben költöztünk a jelenlegi épületbe, ide helyeztem át a műhelyt is. Hogy mivel indultam? Volt egy kombinált gépem, egy gyalugép, szalagfűrész egy kisebb körfűrész. Ezek mellett persze sok apró szerszámra is szükség volt, amiket időközben vásároltam. Bútorasztalos szakmát tanultam, de már az elején áttértem az épületasztalos munkára (is), ugyanis abban az időben menő volt a fából készült ajtók és asztalok, továbbá padlók, később pedig a lambéria készítése is. A 80-as évek elején elneveztek ládagyárosnak – teszi hozzá mosolyogva László − ugyanis rendelésre nagyon sok gyümölcsládát készítettem. Ezek erősebb szerkezetű ládák voltak, amelyeket gyümölcstermesztők a szállításnál, tárolásnál használtak. Idényjellegű munka volt, közben az ajtók és ablakok is készültek, a tél beálltával pedig a keltetőgépeket rendelték, vitték jobban. Nagyon szép időszak volt ez, sok munka volt és pénz is, rengeteg új ötlet született, a fő hangsúlyt azonban folyamatosan a minőségre helyeztük.

Legtöbbször milyen fával dolgoztak?

– Leginkább fenyőfával és nyárfával. Utóbbiból nagyon sok volt akkoriban a környéken. De rendelésre tölgy-, dió- és kőrisfából is készültek különböző dolgok, eszközök, használati tárgyak. A „vadas”, vagyis a keményebb fából készült tárgyak sokkal tovább tartanak, nem vetemednek, és jobban elviselik a terhelést, mint például a nyárfából készült termékek. A hetvenes években sokat jártunk vidékre, vásárokba, ahol igencsak kelendő volt a kétágú létra, amit főleg (idényjellegű) gyümölcs szedésénél használtak. Mindig igyekeztünk alkalmazkodni a kereslethez, mert a késztermék gyártási folyamatát és mennyiségét a vevő igénye mellett a kereslet határozza meg.

A bognárok is készítettek és még ma is készítenek kétágú létrákat. Mi a különbség az általuk és asztalosok által készített létra között?

– Igen, valóban így van. A bognárok nyárfából készítették, és csak simán legyalulták. Az általunk készített létrák annyiban különböztek, hogy másfajta, tartósabb anyagból készültek és általában rendelésre gyártottuk. Legömbölyítettük a sarkokat és olajfestékkel egy sort átfestettük, ami megvédte a fát. Így vittük ki a piacra, vagy adtuk át a vevőnek.

Ön szerint látnak-e a fiatalok jövőt ebben a szakmában? Volt-e esetleg érdeklődő az asztalos szakma iránt?

– Nem igazán volt érdeklődő, mert eléggé nehéz, és sok porral járó munkáról van szó. Az asztalos nem tud ülve dolgozni, folyamatosan állni, mozogni kell, jó fizikum is szükséges, hiszen kimondottan fizikai munkáról van szó. Mindennek ellenére, aki szeret fával foglalkozni, annak ajánlom, mert szép szakma. A másik oldalról viszont igencsak háttérbe szorultunk, hiszen a kétezres években megjelent a ma már szinte mindent felváltó pvc, azaz a műanyag nyílászárók. Érezhetően visszaszorult a szakmánk, hiszen a műanyaggal sokkal könnyebb dolgozni, és ami még fontosabb − lényegesen olcsóbb. Ráadásul festeni sem kell. Ezzel szemben a fából készült nyílászárókat minden néhány évben át kell festeni, hiszen így maradnak tartósak és ellenálóbbak az időjárással szemben. Van egy szólás nálunk, miszerint a fának lelke van, hiszen örökké él és „dolgozik”. Miután kivágják, tovább él, hiszen itt van mellettünk, vetemedik, szárad stb., és hogy milyen hosszú „élete” lesz, az a karbantartástól függ.

Közben a beszélgetésbe Klingwart Zoltán is bekapcsolódik, aki apjától 2013-ban vette át a műhelyt. A fiatal, két végzettséggel is rendelkező asztalosmester elmondta, már gyermekkorában elleste a szakmai titkokat, szinte ki sem lehetett zavarni a műhelyből. 10 évesen már önállóan készítette a ceruza- és névjegykártya-tartókat, 12 évesen pedig már „bejáródott” segédként teljesen otthonosan mozgott a különböző gépek és szerszámok között.

Klingwart László, a nyugdíjas asztalosmester (Fotó: Paraczky László)
Klingwart László, a nyugdíjas asztalosmester (Fotó: Paraczky László)

− Belgrádban technikai iskolát, Bácstopolyán asztalosi végzettséget szereztem. A képzésünk abból állt, hogy megtanultunk koporsót és kereszteket készíteni. Egyéni véleményem az, hogy nálunk az iskola és ezzel együtt az oktatás nagyon kevés egy-egy vállalkozáshoz, szakmához. Azért, mert az oktatás főként az elméleti részre helyezi a hangsúlyt, a munkához viszont legtöbbször gyakorlati, jelen esetben szakmai tudás szükséges. Így az iskolában és egyetemen átvett tananyagnak csak egy töredéke alkalmazható a gyakorlatban, ami szerintem helytelen. Ennek fordítva kellene működni. Ezért nincsenek képzett szakembereink egy-egy ágazatban, a kisiparról nem is beszélve. Az iskolában többször én mutattam meg a többieknek egy-egy fogást, ötletet asztalosi szakmához, amit itthon az apámtól lestem el. Például azt, hogy hogyan kell az ablakokat és az ajtókat felpántolni. Mert senki sem tudta, sőt, nem is hallottak még róla – magyarázta Zoltán. Az utánpótlást, a fiatalok szakma iránti érdeklődését illetően elmondta, szerinte a mai fiatalok egyszerűen nem akarnak fizikai munkát végezni, senki sem akar poros, koszos lenni. Inkább egész délelőtt a kávézóban ülnek. Pedig munka van, lesz is, csak meg kell látni és fogni.

A kérdésre, hogy melyek voltak az első komolyabb munkái elmondta, hogy a tiszta fából készült konyhabútorok, amelyek mind egyedi darabok és gyönyörűre sikeredtek. Később áttért az ablakok és ajtók készítésére, mert ezek sokkal jobban keresett termékek.

– Szerintem a legfontosabb, hogy képzeletben azonosuljunk azzal, amit a vevő szeretne, különben nem fogom tudni elkészíteni azt, amit szeretne, vagy elképzelt. Az elmúlt évek alatt csupán két-három esetben nem sikerült eltalálni, hogy a vevő mit szeretett volna, minden egyéb alkalommal teljes volt a siker, és szerintem a mi szakmánkban ez a titok. És amennyiben ez sikerül, a vevő legközelebb is bizalommal fordul hozzánk – fogalmazott a kúlai mester.

A kérdésre, hogy mennyire szezonfüggő a szakma, elmondta, a téli időszakban főleg bútorokat, ezen belül is szekrényeket készít, de tavasszal és nyáron inkább külső és belső ajtókat, továbbá ablakokat rendelnek. A minőséget pedig nagyban befolyásolja az, hogy a vállalkozó milyen anyagot rendel, és főleg honnan. Mert a mesterséges úton szárított anyaggal nagyon megégetheti magát az asztalos és a vevő is. Ugyanis az ilyen faanyag hajlamosabb a görbülésre, gyorsabban megreped. A természetes úton száradt faanyag viszont sokkal erősebb, tovább tart, egyszóval minőségesebb, viszont több időre van szükség, amíg száraz és feldolgozásra alkalmas lesz.

Az utolsó kérdésre, hogy az asztalos szakmából meg tud-e jelenleg élni a család, Zoltán határozott igennel válaszolt. Szinte azonnal hozzátette, hogy itt nincs nyolcórás munkaidő, állandóan dolgozni kell, de meg lehet élni belőle. Nincs szabadnap, sokszor ünnepnap sem, mert mindig a vevő és a határidő van az első helyen. És persze a minőségi termék.