2021. április 22., csütörtök

Rekviem egy évszakért

Kitekintek az ablakomon. A fügefa ágai csupaszon meredeznek, bár ezt a képet részben eltakarja a rigónevelő, ökörszemcsalogató tiszafa mindenkori zöldje. Idesejlik még a szomszédos teraszt befutó szőlő tar venyigéje is – a bor már egy ideje átfejtve; kóstolgatjuk is az egyelőre még hosszúcska esteleken. Gázfűtésű kandallómban a láng, még ha csak takaréklángon is, de ég. Nagyjából csupán ezek a jelek mutatják, hogy most épp tél van. Amely lassan a végéhez közeledik.
A végéhez? Mikor kezdődött el egyáltalán? Esetleg novemberben? Vagy inkább januárban? Igencsak nehézkes ezt az utóbbi években, évtizedekben megítélni... A napokban nagy örömömre szolgált, hogy egy rövid időre nulla alá süllyedt az udvari hőmérőm higanyszála: jólesett kesztyűt, vastag gyapjúpulóvert ölteni, betérni valahová vagy valakihez egy bögre forró teára, forralt borra, no meg láthattam itt-ott egy kis jeget legalább, ha már havat nem is... Ennyit a hangulatokról; de mindenek felett persze az töltött el elégedettséggel, hogy tudom jól, mekkora szüksége van a természetnek és benne az emberi társadalomnak – még ha annak zöme nincs is vele tisztában – egy legalább rövid ideig tartó, igazi téli hidegre! Mert nem lehetünk annyira önzőek, hogy kizárólag a fűtésszámlánkon szereplő összeg lebegjen a szemeink előtt, miközben jócskán akadnak itt annál sokkal fontosabb – egészségügyi, mezőgazdasági etc., etc. – szempontok is...
...és a hó, igen, az a káprázatos, gyönyörű hótakaró! Idén mindössze háromszor vagy négyszer volt alkalmam reggeli torna gyanánt elsöprögetnem az udvarunk ösvényeiről, a házunk előtti járdáról. Azután minden alkalommal el is olvadt az egész, csupán szürke lucskot hagyva maga után. Kisvártatva valami őszies időjárásba oltott nyártavaszi idő következett, a napsütötte foltokon szinte már perzselt, legyek és dongók röpködtek mindenfelé, giliszták tekeredtek elő a talajból január derekán, egyes fák és bokrok kirügyeztek, mások ki is virágoztak – a meleg gúnya is lekívánkozott az emberfiáról. És milyen rég óta folyik ez már így, istenem. Mikor, mi módon, milyen okokból tűntek el, mosódtak össze az évszakok? (És ezt még csak a globális felmelegedésre sem foghatjuk teljes mértékben, hiszen az sem ritka, hogy augusztusban egyszer csak előkerül a vastag zokni, a melegítőalsó meg a pruszlik. Hm.)
Ó, boldog gyermekkorom varázslatos telei! A téli szünidő a falusi, nagyszülői házban, amikor az a három hét legalább három hónapnak tetszett a kényelmesen bandukoló idő tempójában. A hatalmas parasztudvar pompás kalandok színterévé alakult minden alkalommal – akárcsak nyáron is, naná! –, valamikor karácsony táján leesett az első, tekintélyes mennyiségű hó; ami aztán rendszerint márciusig meg is maradt. Kacskaringós csapásokat tapostam ki benne, a szénakazal szélárnyékában kunyhót is építettem belőle, ajtóval, ablakkal, „lócával", ahogyan az dukál – bármelyik eszkimó megirigyelhetné! –, és ahol aztán önfeledten játszottam furfangos játékaimat. Fázni? Ugyan! Drága jó nagyanyám persze rendre bevonszolt a cserépkályhával jól felfűtött szobába, amikor már kékülni látta bőrömnek ruhából kikandikáló részeit. De ha hideg is volt, egészséges hideg volt az! A nap hetvenhét ágra sütött, mégsem perzselt, kímélte a havat, mely hálából megduplázta fényének erejét. Melengette a testet, melengette a lelket.
És amikor a télnek egyszerre csak vége lett, azonnal előbújtak az első tavaszi virágok, és annak az évszaknak is akkor lehetett csak igazándiból örülni. És amely szintén nem egy hétig tartott... Egyáltalán: léteztek még manapság évszakok?
Idén mit fog hozni a március? Hózivatarokat? Nyúlós-ragadós sarat? Strandidőt? Nagy a valószínűsége, hogy mindháromban lesz majd részünk. Fentebb megjegyeztem, mennyire örültem a napokban ennek a szerény kis száraz hidegnek is – de mire ez a cikk megjelenik, milyen lesz vajon az időjárásunk? A meteorológusok az utóbbi időben rövid távon egyre ügyesebben „jósolnak", de egy hétnél hosszabban előre már ők is csupán találgatni képesek. Mert mindez roppant változékony – ami egyébként világunkban minden egyébről is elmondható. Megtörténhet, hogy holnap reggel egy migráns képében bekopogtat az ajtódon az új megváltó, de ugyanúgy az is, hogy a Genfi-tó partján megszületik az antikrisztus, fejében a leghatékonyabb tömegpusztító bomba csíráival. Izgalmas, történelmi időket élünk; minden lehetséges.
A télre visszatérve: idén még a farsang igazi hangulatát is „elvették tőlünk" – a járvány megkoronázta ezt a mélabús őszi hangulatot. Mert való igaz, hogy az ünnepet mélyen, önmagunkban kell megélnünk, de ehhez mindazonáltal a közösségi élmény is nélkülözhetetlen. No, legalább a böjtöt könnyebb lesz betartani.
Elképzelhető, hogy túlzónak hat, amiért lassacskán csaknem minden egyes természeti csapásért a jelenkori társadalmat okolom. De ha kicsit jobban átgondoljuk a helyzetünket, talán rádöbbenünk, hogy nem csupán a levegőbe beszélek.