2021. október 26., kedd
A GYÓGYSZERÉSZ ROVATA

Vírus egy vírus ellen?

A Szputnyik V vakcina hatásmechanizmusa

Bár az utóbbi hetekben – teljesen érthetően – még a csapból is a vakcináció téma folyik, én mégis a hatásmechanizmust szeretném jobban elmagyarázni, ezzel talán eloszlatom az esetleges félelmet vagy tévhiteket ebben a kérdéskörben. Nézzük, mi a különbség és mi a hasonlóság az orosz állam által gyártott Szputnyik V (Gam-COVID-Vac) és a többi, koronavírus ellen kifejlesztett oltóhatóanyag között.

Mint már ismeretes, a szervezetnek valamiféle kapcsolatba kell kerülnie egy fertőzéssel ahhoz, hogy igen precíz módszert tudjon kialakítani a megsemmisítésére. Az immunrendszerünk ezek után fogja, és ezt a tervet elraktározza. Legközelebb, amikor kapcsolatba kerülünk ugyanazzal a kórokozóval, akkor a szervezetnek nem kell új legyőzési mechanizmust kitalálnia, hanem csak fogja a régit, kvázi előhúzza a tarsolyából. Ilyen esetben vagy nem alakul ki maga a fertőzés, vagy ha ki is alakul, tünetmentesen vagy elhanyagolható tünetekkel fut végig rajtunk. A vakcinatudomány az immunrendszerünk e tulajdonságát használja ki, mely során valamilyen úton-módon, de arra kényszeríti immunrendszerünket, hogy a betegség megszerzése nélkül, de elkészítse azt a bizonyos „tervet”.

A hagyományos oltóanyagok esetében a kórokozókat olyan anyagokkal kezelték, amelyektől vagy inaktiválódtak vagy megförmedtek. Az ilyen formában beadott készítmény betegséget már nem, de immunválaszt igenis produkált. A későbbiekben a tudósok rájöttek arra, hogy nem is kell a teljes baktériumot vagy vírust befecskendezni a testbe, elég annak csak egy specifikus darabkáját használni ahhoz, hogy a fehérvérsejtjeink reagáljanak rá, kvázi úgy felfogva a szituációt, mintha tényleg megfertőződtünk volna az egész kórokozóval.

Mondhatni, ez volt a második lépcsőfoka az immunológiának. Napjainkban viszont még modernebb utakon közelítjük meg ugyanezt a témát. Ma már képesek vagyunk úgy átprogramozni a sejtjeinket, hogy ők maguk termeljék meg az immunválaszhoz szükséges vírusdarabkákat, a koronavírus esetében tüskefehérjéket.

Eddigi tudásunk szerint három olyan technika létezik, amely képes erre a műveletre. Az első, az mRNS módszerről már korábban írtam. Ebben az esetben a vírus tüskefehérjét kódoló információt (ribonukleinsavat) egy kis olajbuborékba csomagolva juttatjuk el sejtjeink riboszómáihoz. A riboszómákat úgy lehet elképzelni, mint a szakácsokat, akik egy bizonyos recept alapján elkészítenek egy adott tortát. A mi esetünkben a recept az mRNS, az alapján készült torta pedig a tüskefehérje, amire kialakul az immunreakció, azaz a „terv”. Ezt a technológiát használja a Pfizer–BioNTech- és a Moderna-féle oltóanyag.

No de hogyan működik az orosz vagy angol unokatestvére ennek a technikának? Hát vektor adenovírusok segítségével eljuttatott genetikai információ által indukált tüskefehérje-szintézis által. Ne tessék megijedni, direkt fogalmaztam így, ahogy. Sokkal egyszerűbb ez a történet, mintsem az előbb leírt kacifántos mondat. Az mRNS vakcináknál említettem, hogy kis zsírbuborékokba ágyazzák a genetikai információt. Az orosz vakcinagyártók más trükkhöz folyamodtak. Fogtak egy egyébként biztonságos és ismert vírust, annak kvázi kipucolták a belsejét úgy, hogy ne tudjon szaporodni. Ebbe a vírusvázba, buborékba, vektorba, helyezték bele a koronavírusnak azt a genetikai apró szeletét, ami a tüskefehérje-szintézishez nélkülözhetetlen. Ha egy kicsit átgondoljuk az eddig elolvasottakat, észrevehetjük, hogy lényegi különbség nincs az mRNS és a vektorvakcinák között, csak annyi, hogy ebben az esetben nem zsírbuborékba, hanem egy kipucolt vírusba helyezzük a vírusfehérjét kódoló genetikai információt. Amint megkapjuk az izomszövetbe a vektorvakcinát, az adenovírus szó szerint megfertőzi a körülötte lévő szövetet, csak ebben az esetben nem idéz elő betegséget. Épp ellenkezőleg, arra fogja sarkallni az izomsejtjeinket, hogy antigént termeljenek, melyre a szervezet antitesttermeléssel reagál.

Milyen bökkenő léphet fel ennek a technológiának az alkalmazásakor? Például az gondot okozhat, ha már a szervezetünk a múltban találkozott egy olyan típusú adenovírussal, ami vektorként szolgál a vakcinában. Ilyenkor megtörténhet az, hogy az immunrendszerünk még az előtt megsemmisíti az adenovírust, mielőtt megfelelően meg tudna minket fertőzni. Ha nem történik meg maga a mesterséges fertőzés, a koronavírus elleni „terv” sem tud elkészülni, így a vakcináció nem lesz sikeres. Ennek elkerülése érdekében a tudósok olyan vektornak szánt vírusokat használnak, amelyekkel sosem lehetett eddig kapcsolatunk (például csimpánz-adenovírusokat). Illetve ezeket az injekciókat is kétszer kell felvenni. A kutatók a második dózis beadásával érik el azt, hogy a fehérvérsejtjeink még nagyobb kondícióban, gyakorlatban legyenek, felkészítve őket arra, hogy amikor tényleg kapcsolatba kerülünk a valódi ellenséggel, azt ripsz-ropsz kiüssék a ringből.

A vektorvakcinák elkészítése valahol középen helyezkedik el azon a skálán, amely a befektetett időt és pénzt jelenti a most kialakult nemzetközi oltóanyagversenyben. Az mRNS vakcinák nagyon korszerű és új technológiával készültek, melynek kifejlesztése őrült sok pénzbe került, viszont előállítani őket egyszerű és gyors vállalkozás. Másik végletet a régi generációs módszerek jelentik, amelyek esetében a fejlesztésre nem volt szükség sok pénzre (bár így is szerintem emberi ésszel nehezen felfogható), hiszen már évtizedek óta tudjuk, hogy működnek. Ámde előállítani és megfelelően elölni vagy inaktiválni a vírust nem rövid idő, főleg olyan mennyiségen, amelyre most a világnak szüksége van. A vektor alapú készítmények új típusú vakcinának számítanak, ám már évek óta használják más orvostudományi területeken, és az utóbbi években oltóanyagként is (ebola elleni Ervebo /rVSV-ZEBOV/ vakcina). Magának a technológiának az ára nem szökött a csillagos egekig, viszont az adenovírus-vektor bioreaktorokban való gyártása sem nevezhető pik-pak gyorsaságú munkának.

(A cikk csak tájékoztató jellegű, és semmiképp sem helyettesíti a szakmai konzultációt!)