2024. március 29., péntek

Gondolatok böjt első vasárnapjára

„Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek. Kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegeletkő maga Jézus Krisztus.” (Ef 2, 19–20)

Református böjt értelmezésünk egyik alapelve a helyes és az igazi önvizsgálattartás. Meg kell vizsgálnunk mit teszünk helyesen és mit nem. Mi az Isten akarata és mi az, ami ellenkezik vele. A megjelölt igeszakasz értelmezése talán segít bennünket abban, hogy az előttünk levő böjti időszakban mire kellene jobban odafigyelnünk.

Végigolvasva a megjelölt bibliai részt láthatjuk, hogy két nemzetségről: a zsidókról és a görögökről beszél az apostol. A közöttük levő kapcsolatot legtalálóbban ezzel a szóval jellemezhetnénk: ellenségeskedés. Gyűlöletük és összeférhetetlenségük mély gyökerekből táplálkozott. A zsidó büszke volt az ő kiválasztottságára. Isten elhívott népének tartotta magát és lenézett minden más nemzetiségűt. Felfuvalkodottsága vallási eredetű. Magát különbnek tartotta mindenkinél. A görög ember éppen az ellentéte a zsidónak. Nem lehet azt mondani, hogy vallásos lenne. Szeret kételkedni mindenben. Mindent kérdésessé tesz. Gondolkodó ember, aki arra vágyik, hogy a világmindenséget és annak titkait értelmével felfogja. A kétféle ember közötti különbség a gondolkozásukban rejlik. Valaki nyugodtan állíthatná azt is, hogy nem egészen így van. Nem a gondolkozásbeli különbség szakítja kétfelé az embereket, hanem az anyagi érdekek. Az ember szellemi élete csak másodlagos. Mindenkinek a gondolkozását az anyagi körülményei, gazdasági és társadalmi helyzete határozza meg. Ilyenformán egyszerű lenne megszüntetni azokat a különbségeket, amelyek az embereket és a nemzetségeket elválasztják. A társadalmi viszonyok megváltoztatásával megváltoznak, illetve megszűnnek a gondolkozásbeli különbségek is. Az még nem baj, ha mindenki másképpen gondolkozik. A baj ott keletkezik, ahol a különbségek úgy kiéleződnek, hogy elviselhetetlenné válik az élet. Életünk azt mutatja, hogy ugyanazon társadalmi osztályhoz tartozóknál, ugyanazon család tagjainál, azonos hivatású, hitvallású embereknél megtaláljuk ezeket a közbevetett választófalakat, amelyek tüskés drótként választanak el egymástól. Ha zsidó módra gondolkozunk a görögökről, belefulladunk gőgünk, felfuvalkodottságunk szennyébe, és egyúttal elzárjuk a lehetőségét annak, hogy a másik ember felé közeledjünk, vagy a másik felénk közeledhessen. A görögök, a hitetlenek magatartása most ne zavarjon bennünket. Valahol úgy érzem, hogy a zsidók kísértése a miénk. Az első lépést nekünk kell megtennünk. Nem síránkozom én azon, hogy ezek a választófalak milyen magasak. Inkább vegyem észre, hogy én emeltem azokat elbizakodottságommal, gőgömmel és előítéletemmel. És ha szűkítjük a kört, rádöbbenünk arra, hogy ez a választófal nemcsak a zsidók és a görögök, a hívők és a hitetlenek között van jelen, hanem ott ágaskodik közöttünk ún. hívő emberek között is. Elválaszt egymástól, mint a családtagokat, a barátokat és a munkatársakat. Az emberek testvériességéről beszélünk, és még a testvérek emberségéig sem jutottunk el.

A bekövetkezett választófalakat nem tudjuk könnyen lebontani. Milyen nehéz higgadtan, nyugodtan beszélni azokkal, akik megsértettek, akikről eleve tudjuk, milyen felfogásúak. Milyen nehezen tudunk elindulni azok felé, akiket görögöknek tartottunk. Egy megromlott baráti viszonyt nehezen tudunk helyrehozni. De milyen jó, hogy ebben az igében nem arról van szó, hogy mi mit tehetünk, hanem arról, amit Isten már régen megtett értünk. A magunk emelte válaszfalak fölé áll és megtöri azt. Vérét hullajtja a keresztfán értünk, helyettünk. Békességet szerzett. A közöttünk lévő ellenségeskedést saját testében eltörölte, hogy a kétféle embert új emberré teremtse Ő magában. Az a bajunk, hogy csak a választófalakat látjuk, és nem akarjuk észrevenni Krisztusnak ezt a békességet hozó, kiengesztelő tettét. Egyedül, nélküle akarjuk megteremteni azt, ami meghaladja a mi erőnket. Nem sikerül? Lemondunk róla. Lehetetlen és hiábavaló kísérletnek tartjuk. Így igazán megláthatjuk, hogy ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges. Ne az a kérdés izgasson most, hogy mit tehetnénk a különbségek megszüntetéséért, hanem inkább azt lássuk meg, hogy Isten már akkor elkezdett egy történést, amikor mi meg sem voltunk. A mi életünk és történetünk csak parányi része annak, ami nagypénteken és a feltámadás hajnalán indult el.

Feltűnő, hogy az egész igeszakaszban egyetlenegy felhívás vagy parancs sincs. Felsorolja a tényeket, és nem áll elő semmi követeléssel. A lehetőségeket mutatja be, és ránk bízza, hogy döntsünk. Megmutatja, hogy itt a mi világunkban, a mi földünkön Krisztus földön járása óta szép renddel növekedik az egyház, ami a mennybe ment Krisztusnak az élő teste. Isten az örök életre kiválasztottakat gyűjti, és itt az egyházban beleépíti a Jézus Krisztus élő szent testébe. Hiszed-e kedves testvérem, hogy ennek te is élő tagja vagy, és mindörökké az is maradsz?

Azok, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik az általa hirdetett békességet magukévá tették, nem jövevények és napszámosok, hanem az Isten háza népe közül valók. Mintha csak ezt mondaná: ti, akik eddig jöttment emberek voltatok, akik eddig idegenekként jártatok, most már ezután úgy tekint benneteket Isten, mint a szentek munkatársait és az Ő házának lakóit.

Hogyan megy végbe ez a csodálatos esemény? Hogyan történhet meg az, hogy a távol valók, az Istentől elidegenedett emberek újra az Ő közelébe kerüljenek? Hogyan építheti be Isten az én életemet a Krisztus élő, szent testébe? Szentlelke által. Tehát nem a mi elhatározásunktól és képességeinktől, hanem az Ő örök tervétől és akaratától függ. Isten az Ő Szentlelkének közlését titokzatos módon az evangélium hirdetéséhez és a sákramentumok kiszolgáltatásához kötötte. Minden igehirdetésen és úrvacsoraosztáson ez a Lélek költözik a szívünkbe, és épít a Jézus életébe. Ámen.

(A szerző a Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)