2024. április 25., csütörtök

Rontó-emberek

Lázadni mindig kell, hol hosszú hajjal, új zenével, miniszoknyával, hol az utcán vonulva. Különben beletesped az ember a langymelegbe, ha jobbat, szebbet, újat már nem akar. Lázadni mindig kell, a szabadságért, a szólás jogáért, az igazság kimondhatóságáért, az elnyomottakért, mindenért, ami a haladás esélyét kínálja, emberibb a korábbinál, jót nem rombol, és nem pusztulásra érdemesült Szodomákat épít.

Ebből adódóan különösen hevesen kell lázadnunk a rontó-emberek ellen, akik elhagyták Wass Albert meséjének erdejét, és uralkodni szándékoznak az egész földkerekségen, nem is csak a lelkekben, hanem minden fölött: embereken, tulajdonon és a gondolatokon is. Erejüket növeli, hogy sokak egyesültek közülük a gyűjtő-emberrel, így szerezve hatalmat az anarchia, majd a teljes káosz építéséhez. Mert a rontó-ember azzal is ront, hogy épít, hiszen építményeit a lázadóknak le kell majd rombolniuk, ha pedig maguktól rogynak össze, el kell takarítani a hatalmas mennyiségű szemetet.

Korunk rontó-emberének jellemzője, hogy mindent pusztít, ami ősi, de legalább régi. Ő oly módon védi a természetet, hogy az emberiség létére tör a születés ellen fordulva, mondván, a gyermek az ökológiai pusztulás ártó melegágya. A kereszténységet gyalázza, miközben a családot igyekszik deformált képződménnyé alakítani. S teszi ezeket azzal a céllal, hogy letörje a kapaszkodókat, ledöntse az erős bástyákat. Eközben terjeszti, népszerűsíti az aberrációt. Cipőket csókoltat mások által egykor elkövetett bűnök ürügyén. Szobrokat dönt le a rontó szellemiség jegyében. Zászlókat tűz ki beteges eszmeiségének a győzelmét hirdetve. Megvonja a további szólás jogát azoktól, akik ellentmondanak neki.

A rontó-ember mégsem Lucifer – bár mindkettőjük lényege a tagadás –, még csak nem is a tanítványa, hanem ártalmasabb nála. Mert a sátán – Madáchtól tudjuk – józanul érvelő és vitatkozó partnere Ádámnak meg Évának. Bűnre csábít ugyan, de nem fölényeskedik, megadja a választás lehetőségét az ember számára. A rontó-ember erőszakos, ha kell, alattomos, hazug, eszközökben nem válogató, képmutató, mert a demokrácia nevében erőszakot használ eszközül. Mégis gyáva, mert bár világhatalomra tör, behízelgő azoknál, akiknél esélytelen az átkos tevékenysége – olykor ezt tragikus következményekkel tapasztalja meg; ott tarol, ahol a gyűjtő-emberek pénzgyűjteménye pótolni akar templomot, családot, emberi méltóságot, csak éppen jövőt nem sejtet, de ezt látni nem akarják. Mert a rontó-embert nem érdekli – ha egyáltalán fölmérte –, hogy rontásai által önmaga is pusztulásra ítéltetett.

Topolánszky Ádám publicista meggyőzően állítja, hogy a nehéz idők erős embereket szülnek; az erős emberek virágzó társadalmat építenek; a virágzó társadalmak gyenge embereket szabadítanak ránk; a gyenge emberek pedig ismét nehéz időket idéznek elő. És a forgás kezdődik elölről. Látjuk is, érezzük is, hogy az alkotásban gyenge, a pusztításban erős rontó-emberek korát éljük, s mert Nyugaton már eszméik uralkodóvá nőttek, mifelénk csak most lendülnek támadásba, mégis lázadni kell ellenük. Mert ha igaz is a történelem kerekének forgása, mégsem lehetünk biztosak benne, hogy kellően olajozottan forog a gépezet. Érdemes segíteni, hogy mielőbb győzzenek a mostani nehéz idők szülte erős emberek. Mert a rontó-emberek tankönyvként olvasták Orwell és Huxley jövendöléseit a „szép új világról”, pedig íróik bizonyosan intelemnek szánták ezeket a jövő emberének: Ne hagyd, hogy megvalósuljon!