2021. szeptember 23., csütörtök
RÚZSFOLT

A társulat oszlopos tagja

A járványügyi intézkedések lazításával ismét megnyitottak a színházak. Szabadkán legalábbis mindkettőben játszanak előadásokat, módosított feltételekkel: korábban kezdődnek a megszokottnál, kurtábbak is a megszokottnál, nem szakítja meg szünet a játékot, a közönség pedig maszkban ül a nézőtéren, az ajánlott egymás közti távolságot betartva. A nézők egy részét mindez nem tartja vissza attól, hogy ellátogasson valamelyik előadásra. Hosszúak voltak az elmúlt hónapok, jólesik kimozdulni kicsit, hiszen beletespedtünk már a bezártságba. Én magam is örültem neki, hogy a napokban sikerült belépőjegyet szerezni, hiányzott már a közvetlen színházi élmény. Valahogy így lehetett ezzel a többi jelenlévő is, hiszen jókedvűen nevetgélve keresték váltott helyüket, és izgatottan izegtek-mozogtak, várva, hogy kezdődjön már el végre a varázslat. A varázslat, bizony, hiszen mi másnak nevezhetnénk mindazt, ami a színpadon megy végbe: megjelenik egy teremtett világ, és mi, nézőként, kiszakadva a hétköznapokból, az előadás idejére e másik közeg részeseivé válunk. Csak a végén ocsúdunk fel, és nyugtázzuk, hogy milyen hatással volt ránk a sajátos utazás.
A felzúgó taps alatt érdeklődve figyeltem a közönséget: idősebbek, fiatalabbak, sőt gyerekek is ültek a nézőtéren, mindannyian lelkesen, ritmusra verve össze a tenyerüket. Milyen jó – gondoltam –, hogy gyerekek is járnak az előadásokra. Nemcsak a nekik szánt gyerekdarabokkal ismerkednek, hanem egy-egy lazább produkció erejéig bekukkantanak a felnőttelőadásokba is. Barátkoznak ezzel a közeggel, impulzusokat kapnak, élményeket szereznek. Csakis így válhatnak színházba járó, színházszerető és -értő felnőttekké. A saját színházi kötődésem járt az eszemben, megpróbáltam felidézni, hogyan is alakult ki, mikor tapasztaltam először színházi élményt. Hiába a töprengés, nem tudtam már felidézni, abban azonban biztos vagyok, hogy kisdiákként lehetett az első, valószínűleg a Szabadkai Gyermekszínház valamelyik tájoló előadására vittek el bennünket a horgosi művelődési ház nagytermébe, több osztálynyi iskolást. Az a színpad adott otthont időnként más produkcióknak is, amelyek többnyire valami ünnepnapokhoz, például falu- vagy szüreti napokhoz kötődtek, és leginkább amatőr társulatok szórakoztatták a nagyérdeműt. Így, visszagondolva, milyen fontosnak tűnik mindez. Hogy a kistelepülések közönsége is rendszeresen találkozhatott a színházzal, elsősorban a műkedvelő társulatoknak köszönhetően. Faragó Árpád Akik ott voltak az őrhelyen című írásában ki is emeli az amatőr színjátszók jelentőségét, hangsúlyozva, hogy sok helyütt éppen ők őrizték a magyar nyelv és kultúra lángját. Megemlíti például, hogy ezen a vidéken 1919-ben még mindössze „két magyar színjátszótársulatnak volt bátorsága, hogy a színpadon megjelenjen", bő tíz évvel később, 1930-ban viszont már „százhúsz fanatikus magyar színjátszótársulat előadásait látta, láthatta a közönség". Saját élményeit is feleleveníti, a negyvenes évek derekán megalakult karancsi Petőfi Sándor Kultúregyesület színjátszószakosztályában tapasztaltakat. A mostoha körülményeikről így ír: „A próbákat a falu közepén lévő Nagykocsmában tartottuk. A kocsma két helyiségből állt. Az egyikben volt a söntés és egy biliárdasztal. A másik terem üres volt. Ott állítottuk fel a kezdetleges színpadunkat. Kis söröshordókat kaptunk a kocsmárostól, arra deszkákat fektettünk. A falu asztalosának sikerült a kulisszákat is felállítania, igaz, nagyon kellett vigyáznunk, hogy a kulisszák ránk ne dőljenek. Valami fanatikus hittel készültünk az előadásra! Emlékszem, hogy az előadás két szereplője, egy fiatal lány és egy középkorú férfi nem Karancson lakott, hanem a közeli állami birtokon (...). A két szereplőnek kis epizódszerepe volt, de mindig pontosan megjelentek a próbán, annak ellenére, hogy lakóhelyüktől 5 kilométernyire volt a Nagykocsma. Csodáltam őket. Csodáltam az akarásukat, amellyel azt igazolták, hogy a közös cél érdekében mindent megtesznek."
Ezt az akarást tapasztaltam meg én is tinédzserként, amikor a barátaim elkezdtek színészkedni az akkoriban alakult ludasi Ludas Matyi Művelődési Egyesület színjátszó szakcsoportjában. Lelkes tizen- és huszonévesek, akik iskola vagy munka mellett jártak el a próbákra, és hihetetlen lendülettel vetették magukat a színjátszásba. Egy ízben jómagam is elkísértem a társulatot egy csantavéri fellépésükre, a fúvószenekarok találkozója apropóján. Habár semmi tehetségem a színészkedéshez, úgy alakult, hogy szerephez jutottam azon a fellépésen, történt ugyanis, hogy a szabadban kijelölt játéktéren nem tudták mihez rögzíteni A lónak vélt menyasszony című előadásukban a szárítókötelet, így kellett két plusz ember, oszlopok gyanánt. Egyik oszlop lettem én, dologtalan kísérő. Habár szerepem szimbolikus volt, sokat viccelődtünk utólag rajta, hogy ezáltal jómagam is a társulat oszlopos tagjává váltam. Megtisztelőnek éreztem a titulust, és jó szívvel gondolok rá vissza ma is, hiszen akkor, néhány perc erejéig, jómagam is részt vettem a csodateremtésben.
Most, felnőtt színházlátogatóként, lényegesnek tartom ezeket a fiatalkori élményeket, hiszen segítettek a színházi kötődésem létrejöttében. Lám, mennyi inger, mennyi apróság együtthatása kellett ahhoz, hogy kialakulhasson egyfajta, jó értelemben vett, függő viszony és folytonos érdeklődés a színház iránt. Hogy maszkban is szívesen üljön végig egy-egy előadást az ember, és örüljön neki, hogy látja: nem veszett el a közönség érdeklődése, ha foghíjasan is, de telve a széksorok. Néhány hepehupa után újra indult hát Thália szekere, és rajtunk, a publikumon is múlik, hogy segítjük-e a továbbhaladását.