2021. július 24., szombat
GYŰRŐDÉSEK

A közösség történetének sötét mélységei

Bence Lajos: Egyszer én is – Muravidéki rövid történetek

A muravidéki költő, Bence Lajos a bölcs fölismerések korában született Óda a hazatérőhöz című versében így énekelte meg a biztos megkapaszkodás örömteli élményét: „Boldog lehet, ki kerülőkkel / dűlőutak mentén, / kertek alatt végül / mégis hazatalál”. Másutt, a Csak a tudata a tiéd... című költeményében azonban a hazatérő fiú keserű élményeként a tájban már a szűkre méretezett haza „zokogó rögei” alatt nyugvó ősök emléke készteti őt tétova körültekintésre, hogy a továbbiakban költői magatartásának alaphangja legyen a szülőföld megőrzött vagy elveszített értékei fölötti boldog-keserű számvetés. A történész Göncz László írta Bence Lajosról, a pályatársról: „A kilencvenes évektől egyre nagyobb figyelmet fordított a szülőföld szeretetére, a vidékünkről származó nagy egyéniségek megbecsülésére és hazatalálására, és nem utolsósorban a Lendva-vidéken született, illetve régiónkhoz tevékenységük révén kötődő művészóriások tiszteletére.” Így történhetett, hogy költői kiteljesedésével – a Szíves szívtelen (1981), a Létlelet (1989), a Rá-olvasások (2000) és a Vallani (2011) című köteteiben közölt lírai élmények megfogalmazásával – egy időben Bence Lajos Írott szóval a megmaradásért – A szlovéniai magyarság 1919–1989 (1994) címmel történeti monográfiáját is megírta a muravidéki magyarságnak. Mert hát induljon bármerre is a táj szülöttje, végül is akkor lesz győztese az életnek, ha ott marad az otthona küszöbén, hiszen „ide húz vissza az út menti / jegenye távolt fürkésző / tekintete, megannyi / reszketeg sóhaja / a tavaszi szélben”. Számomra tehát Bence Lajos íróként és költőként a megtalált otthon és az otthonlét magasztos érzésének a megszólaltatója volt.

A meglepetés erejével hatott tehát az Egyszer én is – Muravidéki rövid történetek című kisprózái írásait tartalmazó, a hétköznapi élet számos elemét és epizódját fölvillantó és megörökítő, legújabb könyvének az olvasása. Mennyi töredezettség, mennyi szilánk, mennyi befejezetlen gesztus kíséri a mindennapi élet emberi küzdelmeit! Zrínyi sorsa, avagy a sors „bónája” című írásában így fogalmazta meg számvetésének lényegét: „az örökös végvári (ma talán határon túli) élet, és a hazafiság, a szolgálat kérdése” késztette őt töprengésre. Első pillantásra apró kis történetek, egy régi, századforduló előtti iskolaépület, a régi községháza és a szomszédságában lévő Korona vendéglő, a Kultúrház kisvárosi lármája (Az óvodában kezdtem), az egyesületi élet jelentőségének, a bálok és ünnepi rendezvények közösségteremtő lehetőségek mérlegelése (Farsangkor, egykor Dél-Zalában), a férfikórus, és az együtténeklés derűs emléke (A nótázók csoportja), megszokott utcai koldusok és kéregetők (Jóska utolsó csalódása), cigányok (F. tesó) története készteti megszólalásra az írót. Egy gyerekkori kedves emlék: apja felültette őt a bicikli vázára, s úgy karikáztak végig a városon (Orvosaink). Apró, látszólag önkéntelenül, minden magyarázat nélkül fölvillanó emlékek sora idézi meg a gyermekkor világát, köztük a pályaválasztás súlyos gondjaival: orvos, vagy mérnök legyen a gyerekből, vagy válassza a „fényes katonatiszti” pályát? (Nem volt ott az esze) Látszólag helytől és időtől független, mindennapi, apró kis történetek ezek, melyeknek hősei rengeteg – hol jobb, hol ócskább – pálinkával tompítják az érzelmeiket.

Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2020

Mígnem egy pillanatban azután a maga teljes súlyával jelenik meg a történelem. A Dobri papa című, családi ihletésű történetében Bence Lajos az Isonzó poklát, a Szent Mihály-hegy ágyútüzét is megjárt nagyapa emlékét idézte meg, megsejtve valamit az egykori háború négyéves borzalmaiból, és a reá telepedett, magával cipelt, kibeszéletlen titok nyomasztó súlyából. „Mi hajtotta árkon-bokron haza, szülőföldjére, ahol néhány hónap múlva már egy más nyelvű rendszer kezdett kiépülni, s melynek új urai számára a magyar hazáért való áldozat, a megharcolt harc nem jelentett már semmit. Ha igen, akkor legfeljebb ellenségességet, a hősiesség gyalázatba fordulását. Sokáig minderről beszélni sem lehetett, majd amikor lehetett volna, máris ott várt a behívó, hogy a hazának ismét szüksége van rá, tapasztalt, bátor katonára. S ez a század végéig megismétlődött néhányszor.” Egyik hősének édesapja olykor rémülten figyelte a közeledő léptek zaját, magasra emelt mutatóujjával figyelmeztetve a 20. század nagy bűneiért felelős vörösök korántsem végleges elvonulására (Jönnek! Engem visznek?). A kommunizmus és a vörösök terrorjának emléke másokat is nyomaszt. A magyar kémhatóságokkal történt együttműködés vádja nyomán telepítettek ki egy családot, valójában azonban a tisztes vagyon, az ingatlanok elkobzása, a megüresedett házak kisajátítása volt a cél. A deportáltak éveket töltöttek a fogolytáborban, majd elbocsátásukkor a kitelepítettekkel titoktartási nyilatkozatot írattak alá. Közben a háttérben fölsejlik a kommunista hatalomnak a szakrális emlékekkel szembeni könyörtelen eljárása, a templomok és az imaházak fölgyújtása, lerombolása, vagy a beszervezési kényszerek a katonaságnál és a civil életben. „Fontos tevékenység volt a külső és belső ellenséggel riogatás, az ellenük való védekezésként évtizedek óta működő beszervezés és a hivatásos elhárítás állampolgár-nevelő, szükség esetén átnevelő munkája.” (Ő velünk jön! – leszereltem)

Ebben a nagy pokoljárásban lélegzetvételnyi idő volt a rendszerváltás, ám annak elnéző, megbocsátó magatartása és a kommunista visszaszivárgás lehetősége eleve kétségessé tette a rendszer igazságosságába vetett reményt. „A gyilkosok még szabadlábon mászkálnak, temetetlen halottakkal vannak tele a karszti barlangok és más eldugott helyek. […] a család a rendszerváltás után sem volt képes talpra állni, apja halálával pedig abbéli reményük is szertefoszlott, hogy ez valaha is sikerül.” (Mariska néni visszavág) Bence Lajos Egyszer én is – Muravidéki rövid történetek című könyvében föltárt emberi gyötrelmek forrását valahol ott kell keresni az 1989-ben megjelent Létlelet kötetének A por csak beföd... című versében, ahol a világba-vetettség élményét így fogalmazta meg: „kiálló szög vagy / beleverve az időbe”. A kiálló szög magyar tájakon ma is fölsebzi az emlékeket.

 

@kep = Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, Lendva, 2020