2024. április 25., csütörtök

„Indirekt módon kúszunk be a köztudatba”

Nemrég óta Budinčević Krisztián is a szabadkai Népszínház Magyar Társulatát erősíti

Ahogyan arról korábban is írtunk, a szabadkai Népszínház Magyar Társulata nemrég három új taggal bővült és mindhárman végzős hallgatók. Ezúttal Budinčević Krisztiánnal beszélgettünk, aki az Újvidéki Művészeti Akadémián a László Sándor és Balázs Áron által vezetett színészosztályba jár. Budinčević Krisztián Szabadkán született, tizenkét évig a Népkör MMK néptánc szakosztályának, megközelítőleg tíz évig pedig a Fabula Rasa Színjátszó Grundnak tagja is volt.

Az akadémia előtt hova jártál iskolába?

– A szabadkai Széchenyi István és a Đuro Salaj általános iskolákba, majd pedig a Vegyészeti–Technológiai Iskolába, élelmiszeripari technikusi szakra. Ezen a szakon a diák az idejét javarészt laborokban (fehér köpenyben) vagy az iskola pékségében (hajhálóval) tölti. Analitikai kémiaórán büretták csepegését figyeltük konduktometriás titrálás közben, a pékségben pedig a rostély óra keretein belül csirkét sütöttünk akkori osztályfőnökömmel, Bunford Zitával, akinek köszönöm a türelmét.

Szeretnél-e továbbtanulni?

– Mesterszakon mindenféleképpen, de szívesen járnék egy jelmez‐ vagy díszlettervezői képzésre is valahol külföldön. Amikor a harmadév első félévét Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen töltöttük, akkor érdekes tapasztalatot hozott új tanárokat, új módszereket megismerni, hiszen bővülhetett a tudásunk és az eszköztárunk. Ezért próbálkoznék meg egy új környezettel egy képzés erejéig. Persze jelenleg ezek ábrándok, előbb a diploma és a diplomaelőadás van fókuszban.

Mikor és mi miatt kezdett el foglalkoztatni a színjátszás?

– Egy néptáncpróba előtt két barátom, Nyári Ákos és Szakács Tamás másról sem beszéltek, csak a szombati színjátszópróbáról meg A dzsungel könyvéről. Szerettem volna bekapcsolódni a beszélgetésbe, de nem tudtam, hiszen nem éltem át velük ezeket az élményeket. A következő próbánál viszont már csatlakoztam a színjátszó csoporthoz, és megközelítőleg tíz év intenzív élményben lett részem. Később, amikor már a jövőről kellett gondolkodnom, kitettem magam elé a „néptáncos leszek” és a „színész leszek” kártyát. Évekig tartott a játék, megtettem a téteket, licitáltam, figyeltem a lehetőségeket, és végül a színész leszek kártyára all-int jelentettem be, azaz mindent rátettem. A másik kártya azóta is a pénztárcámban van, talán egy másik játékban még felhasználom.

Hogyan gondolsz vissza a Fabula Rasa színjátszó csoportban töltött évekre?

– Ralbovszki Csaba és Greguss Zalán vezették, akiktől az alapokat tanultuk, és akik a színészi pálya felé terelgettek minket. Az ott elöltött évek a legkedvesebbek a számomra, főleg az emberek miatt, akik körülvettek, hiszen együtt fogócskáztunk próba előtt, együtt kezdtünk kamaszodni, és együtt lettünk nagykorúak. Nem mellesleg, ezek az emberek vesznek jelenleg is körül, mint osztálytársaim, munkatársaim, barátaim. Egy közösséghez tartozhattunk, ami sokat jelent.

Mely előadásotokat szeretted a legjobban?

– Mindegyikben volt valami szeretni való számomra, de az első meghatározó Tasnádi István Rovarok című musicalje lett. A bemutató előtti hét egész napos próbákat igényelt, ami középiskolásként érdekes tapasztalatot jelentett. Énekelni és táncolni kellett. Élveztem. Onnantól kezdve már aktívabb résztvevői voltunk egy szerep megformálásánál, elkezdtünk a próbákon kívül is az épp készülő előadásokról agyalni, ha összejöttünk valahol.

Hogyan éled meg az akadémiai éveket?

– Ezen a pályán ezek a legmeghatározóbb évek. Mind szakmailag, mind emberileg. Ekkor tanuljuk meg, milyen egy alkotói folyamatnak része lenni (mint rendező, dramaturg, színész, jelmeztervező, fénytechnikus, kellékes stb.); milyen különböző emberekkel dolgozni; hogy nyitottnak kell lenni a világ felé; hogyan tudjuk a véleményünket szavakba vagy cselekedetbe önteni. Itt lehetünk rosszak is, még elnézik. Később, ha a nagybetűsbe lépünk, már nem óv minket az akadémiának nevezett tojáshéj. A tanáraink óvó szárnyai alá sem bújhatunk menedékbe. A magunk bőrét visszük a vásárra és magunkért felelünk. Annyik leszünk, amennyit a munkával megtanulunk. László Sándor tanár úr mondta még első évben, hogy a színész csupán egy százalék tehetség, a többi az munka. Ezzel nem 24 órát kell foglalkozni egy nap, hanem 26-ot. Ami elmaradhatatlan, az a „család”, az osztály. Az én családom a 22-ik magyar színészosztály, amely a Ribizlák „nemesi címet” viseli. „Családfői” László Sándor és Balázs Áron, a család többi tagja Dedovity Tomity Dina, Dudás Dániel, Grgić Nikoletta, László Roland, Horváth Blanka, Tóth Dániel, Magyar Zsófia és szerény jómagam. Szeretem őket egytől egyig és hálás vagyok nekik. Ők az én Ohanám. Egy számomra nagyon kedves Disney-rajzfilmből idézve: „Ohana, azt jelenti család, és a családból senkit nem hagyunk magára.” (Lilo & Stitch). Ha azt mondom, mindennap együtt vagyunk, akkor nem túlzok. Itt nincs olyan, hogy valakit ignorálok négy évig, vagy visszagondolva majd nem is emlékszem, hogy az osztályba járt. Élmények és emlékek kötnek össze bennünket. És kicsit mindenki hozzátesz útközben a másik fejlődéséhez indirekt módon. Láttuk egymást dühöngeni, sírni, önfeledten boldognak lenni, táncolni, megsérülni, megsértődni és sorolhatnám. De így a vége felé egyre nehezebb, már mindenki játszik különféle színházakban, hiányosan vagyunk órákon és ez már nem fordul vissza.
Summa summarum a négy év egy felkészítő a nagy magányos útra, ami az ismeretlenbe vezet. Az elején a tanárok megkérnek, hogy írjunk listát arról, amit magunkkal vinnénk erre az útra. Azután ezt a listát kiegészítik és kihúzzák a felesleges dolgokat. Önállóan kell a táskába bepakolni, de valamit úgyis mindig kifelejtünk, mert valami hülyeség elfoglalta a helyet. Majd megkérdezik, hogy mit fogsz enni? Anya csomagol vasárnapi ebédet – gondoltuk mi. Innen nincs hazamászkálás – mondták ők. Meg kell tanulni vadászni, gyűjtögetni. Jön egy bökkenő, fizikailag képtelen vagy a vad elejtésére. Elkezded fejleszteni magad, eszközöket nem kapsz. Saját erőből kell a zsákmányt leteríteni, majd megnyúzni is, hiszen ne feledd, fázol. Ennek érdekében tüzet is rakhatsz, de akkor a tanáraid rád szólnak, jól gondold meg! A tűz melegít, viszont bevonzza a vadakat. Egyetlen célod van. Túlélni, amíg egy falut nem találsz és be nem fogadnak egyenrangú tagként. De nem kényelmesedhetsz el, az érzékeidnek élesnek kell maradniuk. Sokféle ember él egy faluban.
Aztán a negyedik év végén ott állunk az állomáson, várjuk az ismeretlen vonatot. Jobb kezünket László Sándor tanár úr, a balt pedig Balázs Áron tanár úr fogja. Hallgatunk. Egy utolsó ellenőrzés a részükről, hogy van-e nálunk tiszta gatya, fogkefe, de már nem néznek a táskánkba. Elég az, hogy mi igennel válaszolunk. Megjön a vonat, nagy ölelés, felszállunk, integetünk az ablakból és nem tudjuk, hol kötünk ki, de azt tudjuk, hogy bármi lesz is, készen állunk.

Milyen érzés az, hogy a korábbi csapatvezetőddel, Ralbovszki Csabával egyszer csak kollégák lettetek?

– Furcsa belegondolni, de gyakorlatban még nem tudom. Fabulás koromban reméltem, hogy egyszer együtt szerepelhetek Zalánnal vagy Csabával. De innentől ez szinte elkerülhetetlen, szóval várom az alkalmat.

Melyik előadásban láthatnak majd a nézők?

– Ebben az évadban készül Mezei Kinga rendezésében a Játék a kastélyban című előadás, de a következő évadban is lesznek előadások, amelyekben szerepelni fogok. Az Újvidéki Színházban jelenleg is játsszuk a Vörös postakocsi című előadásunkat az osztályommal. Remélhetőleg, májusban vagy júniusban elkészül a diplomaelőadásunk is, amelyet Yasmina Reza Az öldöklés istene című műve nyomán hozunk létre.

A tavalyi évet mennyire forgatta fel számodra a vírus megjelenése?

– Kezdetben nem akartam felfogni, sem elhinni. Nem a vírusban nem hittem, hanem abban, hogy ez megtörténhet pont most, pont velünk. Én Újvidéken akartam maradni. Ha nem lehet kimenni, akkor mit számít, hogy Szabadkán vagyok vagy Újvidéken. Csakhogy Szabadkán van egy imádnivaló nagymamám, aki veszélyeztetett korban van és a közelében kellett lennem, ha netán szüksége lenne valamire. Az utolsó pillanatban kaptam jegyet este a buszra, azután pedig bemondták, hogy a járatot törölték. Egy busz ment még, de csak Topolyáig. Gondolkodás nélkül megvettem a jegyet és segítségül hívtam a mindig biztos Grgić-transot, azaz Grgić Nikolettát, aki eljött értem Topolyára és hazavitt Szabadkára. Másnaptól megszüntették a városok közötti járatokat. Magam voltam a lakásomban, gondolkodtam, sokat gondolkodtam. Nem szeretek hosszú távon egyedül maradni a gondolataimmal, most mégis hónapjaim voltak rá. Néhányan azonban kizökkentettek olykor a letargiából: a suhanc unokatestvéreim, örülök, hogy újra jelen vagyunk egymás életében; a mama, akivel politizáltunk és óvtuk egymást; a barátok, akikkel online kocsmáztunk; anya, akinek a hangját a határon túlról egy applikáció által hallhattam.

Számodra mit jelent a színház és a színészet?

– A valahová tartozást, a közösségi életet jelenti számomra a színház. Bárhol vagyok, egyedül a szobámban, egy buszon két város közt, a Maldív-szigeteken vagy Hódegyházán, tudom, hogy nem vagyok egyedül. Mindig lesz hova vagy kikhez visszatérnem. Ez a tudat megnyugtat. Szükségem van arra, hogy emberek vegyenek körül. Talán ezért is választottam ez a szakmát. Indirekt módon kúszunk be a köztudatba. A nézők úgymond hazaviszik magukkal azt a színészt, akit megszeretnek, persze, ha jól végezte a dolgát. Emberek, akiket nem ismersz és ők sem tudnak rólad többet a nevednél, beszélgetnek rólad az otthonukban. Abszurd egy helyzet.
A színészetre pedig, mint egy vallásra gondolok. Egy keleti vallás, ami nem ír le semmit se pontosan, nincs egy nagy könyv, ami szerint mindenki él és cselekszik. Tanítók vannak világszerte, akik szintén egy előző mestertől tanultak, lestek el fortélyokat és a saját tapasztalataikkal, gondolataikkal kiegészítve oktatnak tanoncokat, akikben egy megfoghatatlan igény alakult ki a vallás iránt. A csomagokat és a külsőségeket hátrahagyva megismerjük önmagunkat. Amilyenek vagyunk és nem amilyennek mutatni szeretnénk magunkat. Ez egy olyan „vallás”, ahol az érzelmeket és a tapasztalatokat nem zárjuk le magunkban, hiszen abból dolgozva, sebeket újra meg újra feltépve töltünk meg egy-egy szerepet élettel. Itt mindenki egy új szempontból ismerheti meg magát, tagja lehet egy rendnek, és ha minden összhangban van, akkor az áldozattétel a Néző oltárán megérte a vért.