2021. április 20., kedd

Oltár előtt egy csillárral?!

Házunk ebédlőjében ülve, a reggeli kávé elfogyasztása közben telefonunkat nyomkodtuk a nővéremmel. Félig sírva, félig pedig nevetve olvastam fel neki a velem szembejövő hírt, miszerint a torontói polgármester véleménye alapján már nem csak a nők menstruálhatnak. A téma kivesézése közben egy hang hallatszott a nappaliból: Gyerekeim, ti megőrültetek! Ne beszéljetek badarságokat!” – szólt ki édesanyánk. Hiába győzködtük, hogy nem a mi fejünkben van a baj, és nem mi találtuk ki az esetet, nem hitte el, hogy ilyen valóban megtörténhet. Bár korábban, amikor hasonló írással találkoztam, még én is azt gondoltam, hogy csak egy szenzációhajhász újságíró eszmefuttatása tárult elém, ám idővel rá kellett döbbennem, hogy ez sajnos a XXI. századi realitás.

De beszéljünk most csak a házasságról! Hiszen ezen a héten a házasság hetét ünnepeljük. 2008 óta Magyarországon Valentin-nap környékén minden évben egy hétig a házasság és a család fontosságára kívánja irányítani a figyelmet ez a kezdeményezés. A nyugati világban pedig ezen a területen is vannak furcsaságok. Az elmúlt évtizedekben a házasságkötések számának csökkenése mellett a válások számának növekedését tapasztalhattuk. A progresszív világban a közösségi problémák megoldása helyett ezen a területen is a fontosabbnak tűnő egyéni szabadságjogok kerültek előtérbe. A társadalmi diskurzusoknak köszönhetően különféle abszurd lehetőségeket engedtek meg a nyugati társadalmak törvényhozói, gúnyt űzve az amúgy is hadilábon álló intézményből. Egyes országokban már nemcsak azonos nemű embertársainkkal házasodhatunk, hanem tárgyakkal, szexbabákkal, sőt még önmagunkkal is. A közelmúltban a brit származású Amanda Liberty például egy csillárnak fogadott örök hűséget. Egy amerikai hölgy pedig, miután megtudta, hogy saját magával is köthet házasságot, úgy döntött, nem kell neki férj, inkább önmagát veszi el feleségül. Egy szűk körű szabadtéri szertartáson mondta ki a boldogító igent. Az első hitvesi csókot pedig a tükörképének adta.

Jogosan érezzük magunkat úgy, mintha egy vígjátékba csöppentünk volna, ám ez sajnos a valóság. Ami a fejlett Nyugaton megveti a lábát, az kisebb-nagyobb késéssel nálunk is megjelenik. A biológiai törvényekből adódóan mindig is tisztában voltunk vele, hogy az anya nő, az apa pedig csak férfi lehet. Ám a nyugati téboly rohamos terjedésének következtében rákényszerültünk arra, hogy alkotmányos keretek között is törvényesítsük az oly egyértelműnek látszó természeti törvényt.

Az abszurd nyugati problémák nálunk még nem vetették meg lábukat, ám itt is alacsony a házasságkötések száma, a válásoké viszont magas. Miért változott ennyit a jelenség pár évtized alatt? Hiszen a nagyszüleink javarészt életükben egyszer fogadtak örök hűséget. A válás társadalmilag nem volt elfogadott. Mára paradigmaváltás történt a házasság területén is, aminek pozitívuma is van, hiszen a mérgező, bántalmazó kapcsolatokból ma már könnyebb kilépni. Ám pont ez a szabadság hordozza magában azt, hogy már nem akarunk harcolni a régiért, hiszen újat mindig könnyebb venni, mint a régit megjavítani. De az új is idővel régivé válik, s megjelennek rajta a repedések, a karcok.

Ugyan én még nem állok a házasságkötés küszöbén, de mindig a fülemben csengenek édesapám tanító szavai, amelyek mindnyájunk számára tanulságosak lehetnek: Fiam, mindig jöhet valaki, akiről éppen azt gondolod, hogy szebb meg jobb, de ha beleállsz a mókuskerékbe, annak nincs vége. A kapcsolatért, a házasságért küzdeni kell. Bármilyen probléma vetődik fel, mindig a megoldásra törekedj! Utána majd rájössz, hogy megérte.”