2021. április 19., hétfő

Krumplileves-mitológia

A krumplileves legyen krumplileves. Nem kezdek mitológia-írásba, csak használom a szót, hiszen a mitológia olyan történetek összessége, amit egy kultúra igaznak hisz.

Megvallom, engem a legkevésbé sem érdekel a rózsadombi villában, luxuskörülmények között élő Kádár, akinek valóban volt baromfiudvara, és szerette is azt mutogatni – hogy a fűtött úszómedence helyére építtette-e a tyúkólat, az már a mitológia része, mint a cvekedli meg a hokedli. Az sem érdekes, hogy már az 1950-es évek elején építtetett magának egy fűtött úszómedencét, csak mielőtt belevethette volna magát, letartóztatták. Nekem aztán mindegy, mikortól építették köré a puritán imidzset, ami egyébként sem szimpatikus – én egy fehér öltönyös, filmszínészbe oltott háborús hősön, bizonyos Titón szocializálódtam, filmen Richard Burton alakította. Megjegyzem, A neretvai csatában pedig Orson Welles volt a csetnik szenátor, amivel csak annyit mondok, a stílus jó dolog. Talán emiatt nem érdekel senki luxusvillája, fűtött medencéje és még táskájának vagy órájának márkája sem, ami E. P. nagy magyar írót is mély, noha szelektív érdeklődéssel töltötte el.

Szóval, egy csöppet sem érdekel engem Kádár János. Viszont az édesanyja történetének már van íze. A cselédtörténetek egyszerre és sokat mesélnek arról a korról, aminek a nagy háború kezdett véget vetni, és amely korban oly sok okos, szép, talpraesett lány maradt társadalmi körülményei kényszerű foglya. A cselédlányok sorsa a magyar társadalom rétegeződésének lenyomata, sorsuk annak bizonyítéka, hogy előbb kellett volna változtatni. Ami késett, az nem múlott. A két háború közti időszakban sok mindent pótoltak. Nem is emiatt bánik mostohán a köz a két háború közti időszaknak még az első évtizedével is, hanem a későbbi évekből következő tragédia miatt, amiért újra magas árat fizettek.

No meg azért, mert a konszolidáció kifejezés csakis az 1945 utáni időkre lett fenntartva. Pedig beszédesek a békediktátumot követő évtized számai, egy széttrancsírozott ország közös eredménye.

De kit érdekelnek a számok?! Hiszen nem számtantanárokból és statisztikusokból áll a társadalom, hanem emberi lelkekből. Az mozgatja a testüket és az irányítja az agyukat. És a lelkek nem kis mértékben irigységgel vannak kipárnázva. Emiatt tud hatni a krumplilevesre épülő mitológia. Több mint három évtized miért kevés ahhoz, hogy az irigységgel jelentős mértékben kipárnázott lelkű közönség világosan lássa az 1945 előtti gazdasági és társadalmi erőfeszítéseket, konszolidációt is, azok felkészültségét, akik szaktudására még mintegy két évtizedig építhettek a szakmailag kevésbé kiművelt pártfők.

A krumplileves-mitológia azért működőképes ma is, mert azzal azonosulni lehet. Sokaknak egyszerűbben, mint a számokkal, gazdasági mutatókkal, azzal, hogy kiszámíthatóbb, jobb élet, mert az – ugye – sosem olyan jó, mint lehetne: magyaros tulajdonság.

Ráadásul mivel a mostani kora negyvenesek jó részének – s pláne a náluk fiatalabbaknak – nincs életszerű tapasztalatuk a krumplileves-mitológiáról, riasztóan nem hat rájuk. Sokukat még vonzza is, mert számukra ma ez jelenti a belátható világgal való azonosulás módját, és teszi őket – bravúrosan megkomponált írói kijelentéseknek köszönhetően – a jelen magyar lázadóivá. Nem vagyok fiatal, jól tudom, hogy minden igaz, amit a lélek annak érez. Ugyanakkor még annyira öreg sem vagyok, hogy ne látnám, a gazdasági mutatók is hatnak, amennyiben az saját jólétre konvertálható. Akkor tehát ott vagyok, ahonnan indultam. Kell a lázadás merészsége, hiszen lélekből van az ember, az irányítja az agyát és a testét. Ugyanakkor biztonságra vágyik, nem harcra. Kiszámítható jólétre. Van ehhez mitológia?