Helyszín: Olaszország. Cselekmény: internetes kihívás. Szereplő: 10 éves kislány. Végkifejlet: öngyilkosság. Ok: Közösségi média? Társadalom? Család? – megfontolandó.
Akár egy utópisztikus színdarab vázlatát is képezhetnék a fenti szavak. A világot jelentő deszkák helyett azonban a realitás pofozta fel ismét a kedélyeket. A fájó valóság, hogy megfojtotta magát egy palermói kislány, aki a TikTok közösségi oldalon megjelent internetes kihívás kedvéért igyekezett videóra rögzíteni, hogy… Mit is? Miért is? Minek is?
Újra felvetődnek azok a kérdések, amelyek négy évvel ezelőtt fogalmazódtak meg bennem. Akkor találkoztam ugyanis először a Kék bálna elnevezésű őrülettel, amelynek több száz orosz és román fiatal vált áldozatává. Szülőként már korábban is voltak kétségeim afelől, hogy képes leszek-e elfogadható módon kezelni a rohamosan terjedő virtualitást. Igyekeztem tájékozott maradni és megfogadni a szakemberek tanácsát: nem tiltottam teljes mértékben, próbáltam folyamatosan ellenőrizni a látogatott tartalmakat és használni a szülők számára fejlesztett ellenőrzési eszközöket. Amint valami gyanúsra bukkantam, beszélgettünk a problémáról, és próbáltam rámutatni azokra a veszélyekre, amelyek az anonimitás lehetőségében rejlenek. Igyekeztem tapasztalni is: előbb magamnak készítettem Facebook-profilt, majd csak ez után engedtem a lányom kérésének. Egy idő után észrevettem azonban, hogy az adott felület megrekedt, használaton kívül van. Kiderült, hogy eljött az Instagram és a Twitter kora… Mire azonban erre ráeszméltem, már csak kullogtam a gyermekem után. Gyorsan rá kellett ébrednem, hogy nem tudom már követni a hihetetlenül szaporodó trendeket. Arról már nem is beszélve, hogy neveltetésemből, koromból (vagy ki tudja miből) kifolyólag már azt sem értettem, hogy minek kell az embereknek minden lépésükről milliós tömegeket értesíteni. A „ha nem vagy a Facebook-on, már nem is létezel” alapelv épp oly idegen továbbra is számomra, mint az „instán” való szereplés, vagy a youtube-os házivideók.
Értelmét sem láttam tovább a „nyomon követésnek”. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mihelyt kezdenek a felnőttek is beszivárogni egy közösségi felületre, a fiatalok onnan továbbállnak, és keresnek egy másikat. Az új szolgáltatásoknak viszont se szeri, se száma. A profitorientált létrehozóik pedig minden újítással „jobbat és biztonságosabbat” kínálnak. Hangsúlyozzák a korhatár megszabását, az ártó és sértő tartalmak szűrését, és az erőszakos megnyilvánulásokról szóló visszajelzések hatékonyságát. Elfelejtik azonban reklámozni, hogy az internet a határtalan lehetőségek tárháza. A végtelent korlátozni pedig épp oly halva született ötlet, mint kiirtani az emberekből a magamutogatás vágyát.
Feladtam hát a követést. Annak ellenére is, hogy közben a lányom bemutatta nekem a „legtitkosabb vágyainkat ismerő” Momo-t is. A szörnyű kinézetű netmumus immár nyíltan „kopogtatott”: önsanyargató „áldását” a „kiváltságosak” tapasztalhatták, átkát pedig mindenki más. Rettegtem. No, nem a virtuális mumustól: gyermekem féltettem. Ugyanakkor végtelenül örültem, hogy hozzám fordult… Mint ahogyan akkor is, amikor az elsőként feltöltött, ártatlannak vélt Viber-alkalmazáson keresztül már második éjjel zaklatta egy idős, ismeretlen férfi.
A végtelennel való küzdelem mázsás teherként zúdul rám minden alkalommal, amikor egy gyermek vagy ifjú internetes bukásairól értesülök. Így volt ez most is. Az olasz család tragédiájának hírétől felocsúdva csupán arra tudtam összpontosítani, hogy ismét lemaradtam valamiről: mi a ménkű az a TikTok???
Az ilyen kérdésekre azonban ma már nem ott keresem a választ, ahol a jelenségek születnek. Sokkal hatékonyabb módszert találtam: a felhasználót faggatom. Hogy még pontosabb legyek: a 15 éves lányomtól tájékozódom. Már régen nem az érdekel ugyanis, hogy egy-egy applikációval mi volt a céljuk a létrehozóiknak, hogyan érték el a milliós népszerűséget, vagy milyen ellenőrzési lehetőségeket kínálnak. Már az sem izgat igazán, hogy milyen veszélyek leselkednek a nullák és egyesek között. Egy dolog van, ami viszont mindennél fontosabb számomra: mit gondol az adott felületről a gyerekem.
Tőle kérdeztem hát most is meg, hogy mi a TikTok. Véleményét pedig érdemesnek találom megosztani a nyilvánossággal is. És még mielőtt valaki megkövezne: Emőke beleegyezésével jegyeztem le a következő sorokat.
„A TikTok egy olyan alkalmazás, amelyen a velem hasonló korúak 15-30 másodperces videókat tesznek közzé, néznek meg és véleményezik mások alkotásait. Van, aki csak tátog egy híres zeneszámra, van, aki videojátékokból vág össze kisfilmeket, egyesek a saját érzéseikről vallanak, mások pedig képességeiket mutatják be. De sok olyan felvételre is rábukkantam, ahol a fiatalok egy állatfaj megmentéséért szállnak síkra, buzdítják egymást a környezettudatos életmódra, vagy éppen gyűjtenek egy beteg társuk gyógyítására. Nem sokban különbözik a többi közösségi oldaltól: amikor először regisztrál valaki, akkor elárasztják mindenféle tartalommal, de ahogyan válogatni kezd a videók között, úgy alakul a kínálat is. Nekem most már szinte csak állatvédő, állatgondozó, esetleg rajzfilmes vagy filmes ismertető videókat javasolnak. Ahhoz tehát, hogy valaki kihívásokat kapjon, állandóan csak az ilyen tartalmakat kell bejelölgetnie. Nem mondom, hogy nem találkoztam velük, de mivel nem igazán mutattam érdeklődést irántuk, így lassan eltűntek a profilomról. Ugyanúgy, mint a műdepressziós videók is. Azért fogalmazok így, mert szerintem az internetre felpakolt öngyilkos segélykérések inkább a lájkok begyűjtéséért készülnek, minthogy tényleges problémát tükrözzenek. Én is szembesültem különböző gondokkal már, és eszembe sem jutott őket megosztani ismeretlenekkel. Meggyőződésem, hogy akiknek tényleges problémáik vannak, azok nem az interneten keresik a megoldást, vagy vezetik le a feszültséget. Inkább azokkal osztják meg bajaikat, akiket közel éreznek magukhoz, rosszabb esetben pedig magukban tartják a negatív gondolataikat – én inkább ezt tartom veszélyesnek. Ezért állítom azt, hogy a közösségi oldalakon csak magamutogató műdepressziót láthatunk.”
Miután figyelmesen végighallgattam okfejtését, kíváncsi voltam arra is, hogy ha ez így van, akkor szerinte miért köthetőek mégis halálesetek a közösségi oldalakon terjedő kihívásokhoz? A lánykám pedig a saját eszközömmel fegyverzett le…
„Te szoktad mondani, anya, hogy a dolgok csak úgy értelmezhetőek, ha viszonyítjuk őket valamihez. A TikTokon naponta több száz millióan fordulnak meg (utólag megnéztem: a hivatalos adatok napi szinten 690 millió látogatót jegyeznek). Ha ehhez viszonyítjuk azoknak az eseteknek a számát, amelyeket szinte kivétel nélkül felkap a média, akkor már nem is tűnik olyan vészesnek a helyzet. Ezzel persze nem azt mondom, hogy a gyerekek halála nem tragédia, és hogy ezzel nem kell foglalkozni. Csak azt, hogy nem ez jellemző azokra a közösségi oldalakra, amelyeket a fiatalok szórakozásra használnak. Ha a családban beszélgetnek arról, hogy mi a helyes, és mi a helytelen, a szülők megtanítják, hogy mit illik és mit nem, vagy mitől óvakodjunk, akkor nincs mitől tartani. A közösségi oldalak sem mások, mint a valós élet: ugyanazt tesszük, ugyanúgy viselkedünk ott is, ahogyan azt az iskolában vagy az utcán tennénk.”
Nos… A féltés a szülők örökös, édes terhe. De talán nincs is oly nagy ok az aggodalomra. Lehet, hogy a nemzedékem számára csak azért tűnik olyan félelmetesnek a digitális élet, mert mi még az Einstein által meghatározott téridő kontinuumban nevelkedtünk. Gyermekeinknek viszont már természetes, hogy egyidejűleg két valóságban létezzenek. Nem biztos tehát, hogy mindenáron meg kell értenünk a számunkra idegen, virtuális létet. Lehet, hogy elegendő a felnövekvő nemzedéket is megtanítani azokra az egyszerű és máig is vitathatatlan „evilági” értékekre, amelyeket a nagyszüleinktől örököltünk. Bíznunk kellene abban, hogy az évszázados erkölcsök megfelelő alapot biztosítanak az épülő virtuális jövőnek is.
