Levelek sora tanúskodik a vidéki gyűjtések tervezett programjáról, ám ezekből az is kiderül, a bajai tudós tanár tanítóképezdei elfoglaltsága ritkán adott lehetőséget a hosszabb utazásra. „K. B. [Kedves Barátom] Ha terhedre nem leszek, vasárnaphoz egy hétre, vagy esetleg az előtte való szombaton hajón leutazom Monostorszegre” – írta Bellosics Bálint Gubitza Kálmán 1907. április 27-én kelt levelében. „Kedves Barátom! Vártalak szombaton, vártalak vasárnap. Felette sajnálom, hogy ígért látogatásod elmaradt. […] Tisztelő híved: Gubitza, Zombor, 1907. aug. 27.” – olvasható egy másik levélben.[1] 1909. augusztus 11-én kelt bajai levélben olvasható: „Kedves barátom! A zsablyai kirándulásra a legjobb akarattal sem mehettem el, nagy sajnálatomra.” Silling István szerint egy, a következő évből fennmaradt Bellosics-levél azt bizonyítja, hogy a „tanítóképző tanára tanítványait is elvitte a bodrogi vár feltételezett romjaihoz, és a zombori múzeumba”.[2]
A Társulat múzeumának gondos őre 1906. október 25-én kelt levelében a következő kéréssel fordult a bajai tudós tanárhoz: „Mélyen tisztelt Tanár urat – úgyis, mint társulatunk működő tagját, de úgy is, mint megyénk jeles ethnographusát – bizalommal felkérem: legyen segítségünkre a néprajzi gyűjtésre vonatkozó műveinek átengedésével olyképpen, hogy azt – mint útmutatót – az érdeklődőknek megküldhessük. Amennyiben ezt megtehetné (esetleg anyagi kárpótlás mellett) rajtam is segítene, mert ezzel felmentene egy ilyen útmutató egybeállítása munkája alól. Szíves válaszát, az útmutató egy példányának és esetleges feltételeinek közlését kérvén, magamat tek. Tanár úr jóindulatába ajánlván vagyok őszinte szolgálatára, készséges szolgája Gubitza Kálmán.”[3] Együttműködésük eredményeként a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat kiadásában, 1907-ben Zomborban megjelent Bellosics Bálint Útmutató néprajzi tárgyak gyűjtésére című munkája.
Bellosics Bálint 1916. január 15-én, 49 éves korában – tudósi pályája kiteljesedésének küszöbén – váratlanul meghalt. Nem sokkal ezután, 1916. július 21-én tudós társa, Gubitza Kálmán is távozott az élők sorából. Haláluk híre elveszett a világháború zajában. Mire elcsöndesedtek a fegyverek, eltűnt az a világ is, amelynek a hetési születésű tudós oly lelkes kutatója volt: Magyarország soknemzetiségű népi kultúrájának színes szőttese. Talán ezzel magyarázható hagyatékának gondatlan kezelése is. A tudós tanár hatalmas kéziratos hagyatéka szétszórtan, több város levéltárában porosodik. Halász Albert szerint a föltárást nehezíti, hogy „legalább 4–5 nyelvet, illetve tájnyelvet” kell ismernie annak, aki a lappangó életmű feldolgozására vállalkozik. Kálmány Lajos és Gubitza Kálmán mellett Bellosics Bálint volt a ma oly kiváló néprajzi kutatásunk megalapozója.
Herceg János 1979-ben megjelent Visszanéző – Helytörténeti emlékek című könyvében a Történelmi Társulat jeles tagjainak sorában idézte fel Bellosics Bálint alakját is. A századfordulóra – írta a kései emlékező – Dudás Gyula, Grosschmid Gábor és Margalits Ede mellett a fiatalok is megjelentek a Történelmi Társulat tagjainak sorában. Olyan új csoportja volt ez a vármegyei intelligenciának, amelyet korántsem a feltűnési vágy ösztönzött a munkálkodásra. „A falusi jegyzők, papok, tanítók munkája szinte láthatatlan maradt. Az a szenvedély fűtötte őket, mely a földművelőt is elfogta a keresésben, ha híre kelt, hogy valahol kincset fordított ki az eke.”[4] Herceg János szerint ezek a falusi tanítók teremtették meg az írott húsvéti tojásoknak a vidékünkön egyedülálló gyűjteményét. „Keresztúron Kuzmják Sándor szedte össze tanítványaival a ruszinokra jellemző darabokat, míg Holtzmann Ignác a németekét, Gubitza Kálmán a sokacokét, Cziráki Gyula a magyarokét, Bellosics Bálint pedig a bunyevácokét gyűjtötte be. A szerb daraboknak nincs gazdája. Hacsak nem Ljubomir Županski szerezte őket, aki Szivác környékét képviselte a társulatban” – olvassuk Herceg János Visszanéző – Helytörténeti emlékek című könyvében.[5] A háború utolsó esztendejére már minden munka megbénult, s Gubitza Kálmán, Iványi István, majd Bellosics Bálint halálával a társulat élete is lassú haldoklássá vált. A régiségtár 16.000-es gyűjteménye gazdátlan maradt.
Irodalom
Bánáti Tibor: Bellosics Bálint (1867–1916); In: Bajai arcképcsarnok; Baja, 1996. 33–36. p.
Bence Lajos: Bellosics Bálint a nagy lendvaiak között; Magyar Nemzet, 2013. október 23. 12. p.
Csoma Zsigmond – Kovács Sándor: A munkaeszköz-kutatás a századfordulón és zalai kapcsolatai; Néprajzi Látóhatár, 1997. 1–4. szám, 217–223. p.
Györgyné Bálint: Bellosics Bálint bibliográfia; Katona József Múzeum, 1991. 31 p.
Herceg János: Visszanéző – Helytörténeti emlékek; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 424 p.
Kőhegyi Mihály – Sztrinkó István: Bellosics Bálint levelei Herrmann Antalhoz; Kecskemét – Cumania, 1992. 463–504. p. [42 levél]
Kulcsár Péterné: Bellosics Bálint levelei Herrmann Antalhoz; Szeged – Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1971. 175–183. p. [négy levél]
Silling István: Az első bácskai néprajzi kalauz; Néprajzi látóhatár, 1993. 3. szám. 208–219. p.; U. a: Silling István: Az első bácskai néprajzi kalauz; In: Örökségünk nyomában – Levéltéri jegyzetek a Bácskából; Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság – Logos Grafikai Műhely, Újvidék–Tóthfalu, 1995. 29–54. p.
Bellosics Bálint munkái
Bellosics Bálint: Alsó lendvai vásár; Vasárnapi Újság, 1891. 28. szám, 457–459. p.
Bellosics Bálint: A gyermek a magyar néphagyományban; Baja – A bajai m. kir. áll. elemi népisk. Tanítóképző Intézet Értesítője, 1902–1903. Új kiadás: Kecskemét – Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely, 1988.
Bellosics Bálint: A magyar népköltészet pedagógiai szempontból, különös tekintettel az új népiskolai tantervre; Baja – A bajai magyar kir. áll. tanítóképző-intézet Értesítője, 1905–1906. 68–69. p.
[Bellosics Bálint]: Útmutató néprajzi tárgyak gyűjtésére. Írta Bellosics Bálint. Kiadja a Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Könyv- és Kőnyomdája, 1907.
Szombatfay Bálint: Az erdőben
Ha tudnák azt az emberek, hány
Réme van az éjszakának,
Mi sír, kaczag őrülettel
Az erdőn, ha vihar támad!...
Kezdetben gyenge súgás-búgás…
Titok, mit senki meg nem old;
Szövője rég a föld alatt már,
S most vádolja a századot.
Ott valaki egy esküt átkoz,
Mit csalfa, rút szív megszegett;
Itt hangzott el a fák alatt, e
Vén tölgy még őrzi a nevet…
Megcsalt leányok járnak dalva,
Kiket forgóba szítt a bú…
Az erdő megtelik sötéttel,
A szél őrült sikojjal fú!...
Haragos, barna felhőtábor
Az erdőn végig hömpölyög,
Mély keble százszor veri vissza,
S a dörgés, zúgás most örök.
S a hangzavarból rémes zajjal,
Kirí egy tompa koppanás;
Velőtlen, vaskos lábszárcsontok
Csapódnak össze… semmi más!
A amint mind újból összecsapnak,
Mint párbajvívó lovagok:
Kifut a csont kevés velője,
Oly kékes fényt, ím az adott…
A vadász lányát ketten szerették…
A gróf úri, s egy pór legény.
A pór vágyáért éltét adta,
Dalolták már az eseményt.
A gróf egyedül!... A lány dacza
Csak jobban szítta vágyait…
Egy csókot, hogy a pórt feledje –
Úgy rémítgeti álmait!
Egy golyó lett a vége újra,
Soknak az a megváltója!
A temetetlen ott hevert a két test
Az erdőn sok idő óta.
A kóbor szellő sárga lombbal,
Futó lombbal betakarta;
Undok férgek egész seregét
Izmok nevelték alatta…
S a csontváz, mint egy százados rom,
Önsúlyától összeroskadt;
Itt-ott egy része, mit játékból
Rókakölykök széjjelhordtak.
S télen, ha éhe végig hajtá
Vadat az erdő avarán:
Száraz farkas a koponyát is
Megőrlötte rút agyarán.
A többit, azt bősz harczba vonja
A vad, törhetetlen gyűlölet,
S csatáznak, vívnak, és a zajra
A vadász lánya megremeg.
Völgytorokban a viharral
Versenyt nyí az ordas falka;
Dögre unszolja szörnyű éhe,
S most a vész odvába hajtja.
Mintha óriás húrok volnának:
Minden fenyőszál hangot ad;
Nagyot reccsen, s a vén tölgy kérge
Tetőtől talpig meghasad.
E hangzavarba beleolvad
A czinczérek zizegése;
Ily titkos harag moraja
E ballada méltó zenéje!
(Muraköz, 1889. május 19. 1. p.)
