2024. április 20., szombat

Tereprajzolatok

Tolnai Ottó: Titorelli faiskolája

Három lépés után máris megáll, szemügyre vesz mindent, aprólékosan, akár csak egy fűcsomót, hátha található rajta valami érdekes, esetleg asszociációk sorát indíthatja el; így halad tovább: bíbelődik, szöszmötöl. Vagy ahogyan Reményi József Tamás jegyzi meg találóan Tolnai költői programjáról a könyv utószavában: „kis semmiségekben fölmutatni a létezés gyönyörűségét és egyúttal rettenetét”. Így is mondhatnánk: kifürkészni, a hétköznap dolgaiból mi emelhető át a művészetekbe. Adalékként: Zentán, egy alkalommal, előadást tartva az Alkotóházban a történet afelé kanyarodott, hogy feleségével betértek egy kis falusi mindenes boltba, ahol Ottó megkérdezte a fiatal elárusító lánytól: Drótkefe kapható? „Merthogy szeretek drótkefét vásárolni” – mondta ekkor Ottó némi hangsúllyal, amire enyhe mosoly futott végig a hallgatóságon, itt-ott talán visszafojtott kuncogás is, mire egy pillanatra megállt, érezte, ezzel most túllépett egyfajta határon, de aztán ő is mosolyogni kezdett, majd fesztelenül folytatta elbeszélését. A mondat azonban nem párolgott el, ott lebegett továbbra is a levegőben, nyilván különössége révén. „Szeretek drótkefét vásárolni!” – igen, ezzel a meghökkentő mondattal már lehet valamit kezdeni egy szövegben. Így közelíthetjük meg a kötet páratlanul szép befejező történetét, amelyben szerzőnk emlékbe egy gombolyag cérnát kér attól a személytől, aki gyári munkásnőből lett idegenvezető egy isztriai, freskókban gazdag templomban. Aki, másodállású takarítónőként, annyiszor hallgatta végig a nagy tudású apácák szövegeit, s annyit nézegette egyébként is a megrázó faliképeket, hogy amikor a három apáca közül az utolsót is eltemették, a plébános rábeszélte, fogadja ő ezentúl az idelátogató turistákat, érdeklődőket. A döntést megkönnyítette, hogy a cérnagyárat, ahol dolgozott, felszámolták, az utolsó járandóságukat pedig cérnában fizették ki. Így aztán gond nélkül jutott egy gurigával az ott kíváncsian tébláboló Ottónak is.

Tolnai azonban nemcsak ír a képzőművészetről, gyakorolja is. Talán kissé a finom vonalakkal és furcsa szimbólumokkal dolgozó, a cseresznyevirágzásra különösen odafigyelő némely japán alkotók távoli rokonaként, talán az itteni fűcsomók és egyéb növényzetek megörökítőjeként. Munkáiból nyílt kiállítás 2017-ben a szentendrei Ferenczy Múzeumban, ehhez párosult a kötetté duzzadó esszéláncolat. Minderről a Tempevölgy című folyóirat egy korábbi, vele (is) foglalkozó tematikus számában Jász Attila kérdéseire válaszolva Tolnai többek között elmondja, az asztalán, ahol írt, volt egy akvarellszerű tubusos festék, és néha azzal – szöggel vagy gyufaszállal – jeleket festett a papírra. „Mint a pókláb, mikor kiszakad, még mozog, nekem is rezgett a kezem, ahogy ezekkel a gyufaszálakkal meg szögekkel rajzoltam. Csak jeleket. Színes valamiket.” De „ellenjelekkel” látta el a kínai jázmintea tasakján található kínai írásjeleket is. Ami pedig a fűszálképeket illeti, a tanyájukon megpróbált egy fűszálat lerajzolni, több fűszálat, és képtelen volt megérteni, hogy a fűszálak mintha katonás sorban lennének, és mégse. „Abszolút káosz és mégis rend – mondja. – Ezt próbálgattam, rengeteg kis papíron, nagy papíron, valahogy, valahol tetten érni a fűnek ezt a borzalmasan szép, klorofillos életét. Ebből jöttek aztán a fák.” Reményi József Tamás úgy véli, Tolnai Ottó (a szófestő) rég kisajátított magának egy szülőföldnyi világot, benne saját termésű mitologémák, saját gyűjtésű figurák, természeti és ember alkotta tárgyak, emlékek seregletével, amely elpusztíthatatlanul működik akkor is, amikor a valóság működésképtelen. „Amikor tehát a szófestő maga is fest, rajzol – állítja –, a kéz ugyanazt a szerialitást követi, mint a költői gondolkodás.”

Ami pedig végül a kötet címében is szereplő Titorellit illeti, ő voltaképpen nem létező személy, aki csupán Kafkának A per című regényében tűnik fel, a törvényszéknek dolgozó bírósági festőként. Amúgy tájképet készít: két nyomorék fa meg egy kis fű, naplemente. S amikor eladja, hasonlót húz elő az ágy alól, azon is a két csenevész fa, naplemente és fű. Ebből pedig utóbb bármely alkotónak többfelé lehet elindulnia.

A rendkívül ízléses – illusztrációkban is gazdag – kiadvány a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum és az újvidéki Forum Könyvkiadó közös gondozásában jelent meg, alátámasztva egyben az igazi művészkönyvek létjogosultságát.