Megismerjük Odüsszeuszt (Homérosz), János vitézt (Petőfi Sándor), Glorfindelt (J. R. R. Tolkien), Ulyssest (James Joyce), Hadrianus emlékezéseit (Marguerite Yourcenar), Sobri Jóskát (a magyar Rinaldo Rinaldini), Ylajalit (Knut Hamsun), öt egér (Mészöly Miklós) vagy Elza, az oroszlán (Joy Adamson) sorsát, a debreceni Kétmalom utcából útjára induló gyermeket (Térey János), a Citromgárda tagjait (Tamás István), szegény Dzsonit és Árnikát (Lázár Ervin), esetleg a Zöld disznót és az összes (I–VII.) Szalonna nevű rablót (Horgas Béla), Timár Mihályt (Jókai Mór), Ivánszky Dénest (Szervét Tibor), Walt Kowalskit (Clint Eastwood), Kincsemet (dr. Fehér Dezső), és azonosulunk a történetükkel. Könnyű nekünk, akiket így nevelt a család és az iskola. És éppen ez a könnyűség mutatja felelősségünket abban, hogy az utánunk jövőkkel megismertetjük-e a művészi szabadságban fogant történeteket.
Még sokkal az előtt, hogy az amerikai filmakadémia tagjai elfogadták volna a sokszínűségi kritériumokat, a kritériumok vagy azok elemei történetek sokaságában voltak jelen, noha nem kötelezőként. A kötelezőség mindenképpen jelentős változás, mintha a történetek és hőseik elé kerülnének, mintha már nem az volna az alkotás lényege, hogy azonosulás által reményt, vigasztalást, feldolgozást jelentsenek a befogadónak, hanem követendő vagy kötelező példává lépjen elő.
Ha már így alakult, akkor így fog lenni, Gramsci élete ment rá arra, hogy alapvetésként tudjuk, a hegemóniának ilyen a természete. Elsősorban a kultúrában, mert onnan indul, hogy végigverje változtatásait a világon. És ez már bizony így fog lenni. Vagyis így van. A folyamatok mindenki szeme előtt zajlottak, visszafelé már egyértelműek a jelek, látszanak az útvonalak, amelyek mostanra elértek addig, hogy bizonyos kritériumok kötelező érvényűvé lesznek a (film)művészetben. Ami azonban kreatív tevékenység. Megoldja.
Más kérdés, hogy mi jut el a befogadóhoz. Mert egyre erőteljesebben látszik, a befogadó örömmel veszi, ha készen kapja a válaszokat (laptopjára, telefonjára, tabletjére érkeznek a válaszok, filmek, könyvek reklámjai, minek kellene akkor erőlködni?). Van tehát azoknak feladata, akik fontosnak tartják a fentebb említett és más hősök történetét megismertetni az utókorral. Vagy mesélni történeteket.
De miért is van ennek jelentősége? Egyszerű és mindenki által jól ismert példával tudjuk érzékeltetni. Történt, hogy a Kincsem című film kapcsán ezzel a címmel jelent meg egy kritika: A Kincsem szerencsére nem a csodalóról szól. Az írás kezdőmondata pedig így szólt: „Milyen ország az, amelyiknek egy ló a nemzeti hőse?” Gondolnám, olyan ország, ahol nincs méricskélés, önzés, irigykedés, igazodás, kicsiskedés, csak győzni akarás, kitartás, küzdelem, hűség. Egyébként is: mi baj van azzal, ha egy ló nemzeti hős? Híressé lehet vele tenni az országot, a népet, a lótenyésztést. Persze tudjuk jól, nem az, Kincsem nem nemzeti hős, senki sem tekinti annak. Viszont egy felemelő történet nagyszerű és egyedi, utolérhetetlen, világraszóló hőse. Ilyen a világot újra és újra meghódító skót juhászkutya története is. Lassie sem nemzeti hős, viszont a története a hűségről, ragaszkodásról, odaadásról, kapaszkodásról, ragaszkodásról szól. Felemelő történet.
2020-ban „egy igazi klasszikus új köntösben” címmel reklámozták a Lassie hazatér című felejthető (német) filmet. A Kincsem egy tucatjellegű szerelemi történetbe ágyazta Kincsem történetét. A lényegen azonban ez nem változtat. A hősöket a történetek megmutatják, a befogadók pedig szívükbe zárják. Nincs benne semmi követendő, mégis nemesebbé válik tőlük az élet, helyére kerül az önbecsülés.
