2024. április 19., péntek

Tetovált álmok

Nézem a tévében a sztárfocisták gólörömtől remegő, izmot feszítő karját, a bőrükre varrt ábrákat, igyekszem megérteni a világot, amiben testre festett szimbólumok alá rejtőzik a legszebb nő láb is, de nem látom az arcokat. Csak a kis Weninger hangját hallom, aki régen, amikor még a közelgő ’70-es évektől vártuk a megváltást, de legalábbis az olyan lakást, amiben nem salétromfolt rajzol képeket a falra, és csak börtönt járt emberek inge alól bukkant elő leginkább tetovált, nyíllal átlőtt szív, azt sziszegte: a bőre, Vendel bőre, az itt a nagy érték!

Ujját azonnal a szája elé kapta, mint aki hatalmas titkot árult el, s már ezerszer meg is bánta, hogy a hangok kicsúsztak a száján. Döbbenet dobott csöndet közénk, mukkanni sem mertünk, szemünk laposat pislogva leste Vendelt, a fröccse mellett bóbiskoló, de könnyen haragra lobbanó tengerészt, és hátunk bizsergett az örömtől, amiért egy rácsos kerítés választott el bennünket, utcán ácsorgó suhancokat a Nejlon kocsma kerthelyiségében billegő bádogasztaloktól.

A kis Weninger valahonnan csak lophatott még egy picinyke bátorságot, mert újra a bőrről beszélt, Vendel bőréről, meg egy újságcikket említett.

– Képeslapban olvastam, az udvari fa budiban. Szél fújhatta át a kerítésen, mert mi effélékre nem pazarolunk forintot, de mindegy is – susogott a kis Weninger hangja. – És abba az újságba az volt beleírva, hogy Skóciában, bizony Skóciában, egy ember, de meg nem mondom már, hogy mivel foglalkozott, a saját bőrét adta el egy klinikának. Az is benne volt az újságban, hogy dehogy nyúzták meg elevenen, csak a halála után kapták meg az orvosok a testét, rajta ezernyi tetoválással. És, majd ha az a skót egyszer kinyiffan – persze az újságban nem így írták – akkor a bőrét lefejtik, vagy nem is tudom, mit. Aztán a népek majd fizetik szépen a fontokat, és ámuldozhatnak, hogy lám, van olyan ember is, aki a feje búbjától a lába sarkáig ábrákat rajzoltatott a testére, és úgy mászkált.

A kis Weninger szája ekkor kiszáradt az izgalomtól, azt nyafogta, bambit szeretne, méghozzá citromosat, de kit érdekelt akkor a kis Weninger száradó szájpadlása, meg az a ragacsos bambilötty, amikor végre megtaláltuk a megoldást. Merthogy akkoriban éppen azt kerestünk, nem is aranyat. Suhanc bandánk minden tagja Vendelen akart segíteni. Nem tudtuk, hol szülte az anyja, azt se mondta el, hány éve mosta le a vért róla a bábaasszony. Egyszer csak megjelent a gázgyár mellett, tengerész egyenruhában feszített, úgy mutatkozott be Lojzi néninek, hogy Vendel, még pediglen Kovacsics Vendel a becsületes neve, és miután hajók hátán bejárta az egész világot, ő bizony kibérelné Lojzi néni házában ama udvari szoba-konyhát, amit a nagyságos asszony a helyi lapban meghirdetett.

– Bizony, azt mondta, nagyságos asszony – pörögtek a szavak Lojzi néniből Mari asszony sarki boltjában –, és ha tudni akarják, egyszerre fél esztendőre is elegendő lakbért rakott elém az asztalra. De még azt is megmutatta, mi rejtezik a kofferjében, meg abban a faládában, amit oly könnyedén emelt, mintha csak tépett liba tollát fogná a kezében.

Lojzi néni fölött még régen elmondta az utolsó imát a pap, de ezek a mondatok azóta is hetente körbeszaladtak a gázgyár környékén. Mint, ahogy az ámulat sem tudott kihunyni, ha Vendel végigbaktatott a sugárúton. Ládát emelgető hatalmas izmaiból ugyan semmi nem maradt már, a tengerészruha díszei is mind elkoptak. A zakó zsírfoltjain legyek szánkóztak, a nadrág ülepe térdéig lelógott. És az se volt hétpecsétes titok, hogy Vendel már régen nem fizet, nemhogy fél évre előre, de még havonta se házbért, mert szegényebb lett a templom egerénél. De a bőre, igen a bőre, amiben a kis Weninger szerint roppant érték rejtezik, az megráncosodva is érdekesebb látvány volt, mint az a cirkusz, ami tavasszal is, ősszel is sátrat vert a Kolozsvári téren.

Tengerész Vendel testét ugyanis rajzok díszítették.

– A mellemre ezt a sárkányt éppenséggel Hongkong szigetén tetováltattam – mesélte egyszer a Búvár-tó partján, faággal űzve el a legyet magáról –, a vállamra pedig Amerikában karcolták a sast. Be is gyulladt, piszkos lehetett talán a tű, adtam is két piszkos nagy magyar pofont a tetoválónak, amikor gennyesedett a bőröm, de hát csak megmaradt a rajz – magyarázta Vendel. És ahogy teltek az évek, mi, csorgó nyálú suttyók, szép lassan megismertük minden ábra történetét.

– A hasra tetovált korsó spanyol mester műve, Cadiz kikötőjében ügyeskedte rám – mondta Vendel, majd összegörnyedt, hasát behúzta, és világ csodájára a kövér hasú korsóból vékonyka pohár lett, még a hab, mert hogy az sem hiányzott a képről, vastagsága is úgy változott, mintha nagy hirtelen szomjas ember kortyolt volna az italba. Vendel ujjait kígyók, oroszlánok, baglyok, meg még ki tudja milyen furcsa állatok díszítették, az egyik tenyerébe csillagokat, a másikba meg kicsinyke holdakat rajzoltatott. A combjain tájképeket fedeztünk fel, még a hó illatát is éreztük a hegycsúcsokon. A bokáján indián fejeket találtunk, a talpán női nevek sorakoztak, de leginkább a karjait bámultuk. Mindkét kezén hajóhorgony nyújtózkodott csuklótól egészen a válláig, arra lombos faág csavarodott, levelein meg országok címere virított.

– Na, számoljátok csak meg nyugodtan – vigyorgott ránk Vendel, mi pedig havonta kétszer úgy ellenőriztük, megvan-e mind a negyvenkilenc, mintha attól tartanánk, hogy Rozi, a Mars téren sompolygó zsebmetsző akár egyet is lelophatott a legutóbbi leltár óta.

– Ez Kanada címere, ez Hollandiáé, ez pedig Japáné – sorolta Vendel, és minden országról meséket kínált ajándékba. Beszélt fapálcikával rizst majszolókról, apró topánban tipegőkről, félszemű kalózokról, lebujokról, ahol pénzért vette a szerelmet. De mit számított, dollár tömte ki a zsebeimet, egy utcát is megvehettem volna itt, a gázgyár mellett, annyi volt a pénzem – dicsekedett Vendel. A kövér Pék Laci meg csak annyit mondott ilyenkor, hogy a kurva életbe, nekünk még a Sportszelet csoki is drága, Kistelek is messzire van.

Idővel Vendel meséiből kikoptak a színek, meg aztán a tipegő gésákról sem akartunk már többet megtudni. De azért mázsás súlyú volt bennünk a szánakozás, amikor láttuk, Vendelnek már sörre se futja, és egyetlen kisfröccs mellett unatkozta végig az egész napot a Nejlonban. Néha bakra ült, kövér káromkodásokat röptető kocsisoknak segített a vasútnál cementes zsákokat, szálkás deszkákat, mészport kirakodni. Máskor a zálogházból jövet újságolta: Na, a zsebórám mégiscsak megért kétszáz forintot –, de leginkább csak zsebre dugott kézzel ácsorgott a kapu előtt, és mi esti szürkületben is jól láttuk, hogyan száll ki testéből az élet.

– De a bőröd, Vendel, az aranyat ér! – kiabáltuk két nappal később a tó partján, és bólogatott Vígh Józsi is, aki a kórbonctanon gyűjtögetett össze tengernyi tudományt, mint hullamosó.

– Te Vendel, én már tanultam annyit, hogy másnak öt életre is elég. Lenyúzom az irhád, tisztességgel, egy karcolást se ejtek, se oroszlánokon, se Kanada címerén – köpött egy hegyeset Vígh Józsi, és láttuk az arcán: ha ezzel se lehet meggyőzni Vendelt a sikerről, hát fulladjon bele a vizezett kisfröccsébe.

– Hát, ha a tudományt szolgálom, miért is ne? – vonta meg a vállát Vendel, és két nap múlva Sanyi pincértől kért kölcsön öltönyben, frissen borotváltan indult a klinikára. Szódabikarbónával sikált fogain nap fénye csillogott, haját Feri bácsi, a nyugdíjas fodrász fazonra vágta, teljesen ingyen és bérmentve, de bizony még arról se feledkeztünk el, hogy húsvétról megmaradt illatos kölnivízzel locsoljuk meg zakója hajtókáját.

– Aztán tízezer forintnál olcsóbban ne kínáld a bőröd! – kiabált utána a kövér Pék Laci, a kis Weninger pedig rögtön kiszámolta, hogy az éppen húszezer kisgombóc fagyira elég.

– Tízezer forint? Abból még házat is vehet, te hülyegyerek – rúgta bokán a kis Weningert a kövér Pék, és kimondta az igazat: márpedig abból a pénzből nekünk is járna, merthogy az ötlet mégiscsak a mi fejünkben született. Nem is beszélve bizonyos szikráról, ami kipattant, és akár isteninek is nevezhető – tette hozzá, majd méla egykedvűséggel rugdosta a gázgyár falához a Dózsa-pályáról lopott bőrfocit.

– Még hogy házat! Ebből még a koporsóra se futja – törölte taknyát a kis Weninger, amikor aznap este megtaláltuk Vendel hulláját a villamossínen. A Nejlon előtt hajtott át rajta a kerekes sárga doboz összes kereke. Az egyik Kanada címerét szakította ketté, a másik az indiánokat végezte ki, megdöglöttek az oroszlánok, és a hegyek csúcsáról véresen olvadt le a hó.

– Azt mondják, előbb a professzor küldte el a francba, majd az ápolónők röhögtek rajta. De ha jól tudom, még az öreg portás is a seggébe rúgott a kapunál, és megfenyegette: ha még egyszer efféle baromságokkal merészeli zavarni a klinika rendjét, rendőrt is hívnak, és megnézheti belülről, milyen is a Csillag börtön.

– Hát ezért feküdt a sínekre. Vagy ugrott, ki tudná már ezt megmondani? – diktálta vallomását a rendőrnek Vígh úr, megesküdve, csak az igazat, hát persze, hogy az igazat mondja az összes körülményről. A kövér Pék gyomrát is kihányta a Nejlon kerítésénél, Sanyi pincér bort löttyintett a sínre, a kis Weninger meg belesett a Vendelt letakaró fekete vászon alá, és hajnalig kiabálta: a tenyerét nézzétek, csakis a tenyerét! Még most is ragyognak rajta a csillagok.