2024. április 16., kedd

Órák

A különleges bábjátéknak teret adó, lassacskán kitáruló keskeny ablakokban óránként feltűnnek, majd átvonulnak az apostolok. Menetelésüket a halált jelképező csontváz indítja el. Az egyik kezével a kis harangocska kötelét húzza meg, a másikkal a benne lévő homokórát fordítja át. Majd lassan becsukódik az ablak, és ismét csend honol. Egy órán át.

A szerkezet az idő mellett az évszakokat, a hónapokat, a Nap és a Hold mozgását, valamint az állatöv jegyeit is mutatja, és – ha hinni lehet a különféle feljegyzésekben szereplő adatoknak – már 1410 óta vonzza a látogatókat. Az órát a legenda szerint egy bizonyos Hanuš mester készítette, akit a városatyák később megvakíttattak, mert nem szerették volna, ha máshol is alkotna valami hasonlót. A történet úgy végződik, hogy a haldokló Hanuš benyúl az óra fogaskerekei közé, hogy összerombolja azt, ami sikerül is neki. Hanuš állítólag valóságos személy volt, aki Prágában dolgozott órásmesterként, és a szakértők sokáig azt hitték, hogy valóban az ő munkája a csillagászati óra, az újabb kutatások szerint Mikuláš Kadaň készítette 1410-ben, Hanuš pedig csupán újjáépítette 1490-ben.

A prágai városháza lenyűgöző csillagászati óraműve, a látványos Orloj mindenesetre mára már szinte híresebb, mint maga az épület, amelyen elhelyezték. Persze, a városháza, amelynek megépítésére még 1338-ban adott engedélyt Luxemburgi Zsigmond, szintén rendkívül fontos látványosságnak tekinthető Prágában, arról nem is beszélve, hogy a néhány évtizeddel később épült, közel hetven méter magas tornyából milyen csodálatos panoráma nyílik a városra. Az épület falai között igen furcsa érzései támadnak az embernek. Ha egy pillanatra lehunyja a szemét, szinte látni és hallani véli azoknak a történelmi eseményeknek a képeit és hangjait, amelyeknek az emlékeit a rideg falak évszázados titkokként őrzik.

Az Orloj azon órák egyike, amelyek a leginkább lenyűgöztek eddigi életem során. Emlékszem, percekig szótlanul álltam, miután első prágai látogatásomkor turisták ezreivel együtt átélhettem a mulandóságot és hiábavalóságot sajátos módon felelevenítő pillanatokat. És azóta sem feledkezem meg róla soha, valahányszor a cseh fővárosban járok, ahogyan az önmagában is csodálatos Károly híd szerencsét hozó Nepomuki Szent János-szobráról, a Szent Vitus-székesegyházról meg az egyéb olyan helyekről sem, amelyeknek a felkeresése minden alkalommal teljesen természetes és magától értetődő számomra, ugyanúgy, ahogy a Moldván való hajókázás, Smetana dallamait hallgatva.

Az elmúlt hónapokban csupán lélekben, korábban összegyűjtött emlékeinkre és korábban megélt élményeinkre hagyatkozva barangolhattunk a világban, ám nemcsak ez változott meg az életünkben, hanem sok minden más, köztük az óráinknak a mindennapjainkban betöltött szerepe is, hiszen akarva-akaratlanul jóval kevesebbszer néztünk az óráinkra, mint korábban. Kevésbé voltunk késésben, önmagunk és a világ ritmusához képest egyaránt.

Az idő gyakran korlátok közé szorít bennünket. Mert véges. Ahogyan létünk is az, hiszen az időben való létezésben nyilvánul meg. Éppen ezért akárhogyan is tekintünk rá, az ismeretlen felé irányuló, végtelenbe nyúló egyenesként, ciklikusan ismétlődő pontok mentén kirajzolódó körként vagy bármilyen más alakzatként, kétségtelen, nem engedhetjük meg magunknak, hogy hasztalan dolgokra fordítsuk az időnket. Mert az, amit elfecsérelünk, elvész. Visszafordíthatatlanul, visszavonhatatlanul, visszahozhatatlanul.