Tisztelt Pósa atya!
Azt tapasztalom magamon, hogy szinte kerülöm az elhalálozás témáját, s temetésre sem tudok elmenni. Ha valaki ilyen dologról beszél, én kimegyek a szobából. Valamiért rettegek attól, hogy egyszer meghalok. Nem tudom elképzelni, mi lesz azután. Hogyan tudom megoldani ezt magamban? Köszönöm válaszát: Emy
Tisztelt Emy!
Én nagyon sajnálom azokat, akik félnek a haláltól. Mindig mélységesen elszomorodom, amikor valakin a halálfélelmet látom. Igazi részvét van bennem azok iránt, akik – mint Ön, Emy – kerülik az elhalálozás témáját, nem tudnak elmenni temetésre, nem tudják elviselni, ha valaki a halálról beszél, és rettegnek attól, hogy egyszer meghalnak vagy a hozzátartozóik meghalnak. Nekem nagyon fáj, hogy egy haláleset alkalmával csak részvétnyilvánítás történik, mintha legsajnálatosabb dolog lenne valakinek a halála, mintha az lenne a legnagyobb tragédia.
Elsősorban azért sajnálom azokat, akikben halálfélelem van, mert ők életre szólóan a legnagyobb gyötrelemnek teszik ki magukat, a legszörnyűbb lelki szenvedéseket élik át. A Biblia azt mondja, hogy „a halál félelme egész életen át rabszolgaságban tartja az embert.” (Zsid 2, 15); „a félelem gyötrelemmel jár.” (1Jn 4, 18) Másodsorban azért szomorodom el mélységesen a halálfélelemben élőkön, mert ők azzal a tévhittel, tévedéssel, hazugsággal ámítják magukat, hogy a halál megsemmisülés, a létezés megszűnése. Ezt a tévhitet úgy mondják ki, hogy „aki meghalt, nincs többé.” Pedig a józanul gondolkodó ember már régen felismerte azt a természeti törvényt, hogy anyag nem vész el, csak átalakul, semmilyen létező nem hal meg, csak a létformája alakul át. Eszerint a szilárd természeti törvény szerint az ember sem szűnik meg létezni a testi halállal, hanem átmegy egy másfajta létdimenzióba. Tehát ha meg is hal, ő továbbra is létezik, csak új módon. Hasonlóképpen, mint ahogyan a cseppfolyós víz, amikor elpárolog: nem semmisül meg, hanem átmegy a felhő állapotba.
Az ember halálát illetően az igazság az, hogy a testi halál kiköltözés. Pál apostol beszél erről: „Szeretnénk kiköltözni a testből, és elérkezni az Úrhoz.” (2Kor 5, 8) Ez átköltözés egy mindennél jobb életbe, ahogyan szintén Pál apostol mondja: „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal legyek, mert az mindennél jobb volna.” (Fil 2, 23) Ezek szerint ha egy jó ember meghal, akkor annak örülni kell, mert ő elköltözik a teljes létbe. Sajnálni csak a rossz ember halálát kell, mert a semmibe költözik, oda, ahol nincs senki és semmi, ahol neki nincs senkije és semmije, pusztán a saját üres léte. Ez a szörnyű tragédia.
Ennek a másik életbe való költözésnek sok tanúságtevője van. Ilyenek azok, akik kómából vagy újjáélesztésből tértek vissza. Ezek mind egy csodálatos utazásról számolnak be, amit a lelkük tesz meg azután, hogy kilépett a testükből. A XXI. század legerősebb és leghitelesebb ilyen tanúságtevője egy amerikai kisfiú, Colton Burpo. 2003-ban, az akkor három és fél éves gyerek a műtőasztalon meghalt, aztán három perc múlva újraéledt. A szüleinek a későbbiek során elmesélte, hogy azokban a percekben, amikor halott volt, beutazta a Mennyországot, ott sok boldog emberrel találkozott, köztük a magzat korában elhunyt nővérével, aki addigra ott fent nagylánnyá nőtt, és a hatvanvalahány éves korában elhunyt nagyapjával, akit körülbelül 30 éves korára visszafiatalodottan ismert meg ott a Mennyben. A túlvilági élet valóságáról aztán a későbbiekben mind a mai napig (az idén 22 éves) nyilvános televízió-adásokban is beszél, cáfolhatatlan módon. Magyar nyelven a You Tube-on ezen a linken nézhető meg egy ilyen interjú Coltonnal https://www.youtube.com/watch?v=Th9t7R8GYz4.
Rajta kívül sok-sok ilyen, a másvilágról szóló helyszíni riportot hallhatunk a világ minden részéről, ami vizuálisan megmutatja a túlvilági élet boldog valóságát. Ennek ellenére mégsem hisznek sokan a másik életben, inkább makacsul őrzik magukat a gyötrő halálfélelemben.
Pedig örülnünk kellene a halálnak, mint átmenetnek ebből az életből a másikba, ami valójában megszületés a jobb életre, a teljesen jó életre.
A medjugorjei riporternő, Emmanuelle Maillard közzé tett egy beszélgetést a Vicka névre hallgató látnokkal, aki ilyen örömteli eseménynek látja a halált:
– Sohasem felejtem el azt a napot, amikor egyszer véletlenül összefutottam Vickával Bijakoviciban, és tudattam vele, hogy a kaliforniai Denis Nolan apja, Marc nemrég meghalt, és imáit kérik érte. Legnagyobb meglepetésemre Vicka nem mondott semmi olyat, amit ilyenkor szokás, és úgy tűnt, egyáltalán nem érez szomorúságot. Ehelyett arca örömtelien felragyogott, és mintha valami nagyszerű hírt hallana, felkiáltott: „Szent halál, szent halál!” Lelkesedése olyan nagy volt, hogy szóhoz se jutottam. Ekkor megértettem, hogy Isten azért engedte meg egyszerre látnom Denis gyászát és Vicka örömét, hogy tanítson nekem valamit, mégpedig nem is akármit.
Vicka folytatta: – Ha Isten jön értünk, a halál hatalmas öröm! Isten olyan jó! És micsoda boldogságot jelent neki, ha gyakorolhatja végtelen irgalmát – hacsak nem állunk ellen neki, ő ugyanis nem kényszerít senkit. Isten annyira, de annyira jóságos! Ha az emberek ezt tudnák, nem kapaszkodnának ilyen mértékben a földi dolgokba! Hogyan is ragaszkodhatnak ennyire a földiekhez, amikor azok máról holnapra elmúlnak?
– Te könnyen beszélsz, Vicka! – jegyeztem meg. – Te láttad, mi van a fátyol túloldalán!
– Így van! Azért mondok ilyeneket, mert láttam a Mennyországot, és szívből kívánnám mindenkinek, hogy láthassa! Szeretném elmondani az egész világiak, mennyire jó az Isten, és hogy nem kéne félnünk Tőle! Nem kéne félnünk a haláltól sem! Ha minden nap, amikor felkelsz, elhatározod, hogy Istent fogod követni, az életed gyönyörű lesz. Minden nap növekedni fogsz lelkiekben, és örökké boldog leszel! Örökké! Tessék, ennyire egyszerű az egész!
Tisztel Edy, kívánom, hogy ilyen gyönyörű életet tudjon élni, növekedjen lelkiekben és a halál jóvoltából történő elköltözésével majd örökre boldog legyen! László Atya
Kedves Olvasóink,
Pósa László atyának szánt kérdéseiket, gondolataikat a következő e-mail-címre várjuk: lelkesz@magyarszo.rs illetve hagyományos, postai úton is az alábbi címre: Magyar Szó – Tiszavidék szerkesztősége, 24400 Zenta, Posta utca 14. A borítékra kérjük írják rá: PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL.
Kérnénk, hogy gondjukat pár mondatban, érthetően, a problémát alaposan elmagyarázva fejtsék ki az atya számára, aki lapunk hasábjain fog erre felelni. Levelük meg fog jelenni a válasszal együtt, azzal, hogy igény szerint ez történhet névtelenül, vagy álnéven. Mindenképp tüntessék fel a felénk intézett soraikban, hogy milyen aláírás vagy monogram megjelenését engedélyezik.
