2024. április 25., csütörtök
NAGYSZÜNET

Nem kell úgy rohanni

Sokszor azt gondoljuk, hogy a komoly, éretten viselkedő gyerek a szülői siker mutatója. Örülünk, ha piciként egyedül alszik el, saját szobájában elmotyog. Rá lehet bízni a feladatokat, felügyeletre sincs szüksége, elég, ha rácsörgünk, hogy melegítse az ebédjét. A kishugit ő viszi mindennap az óvodába, talán még öltözteti is. Persze, nem biztos, hogy első látásra könnyen különbséget lehet tenni az életkori sajátosságokhoz illeszkedő, észszerű elvárások és a gyerek kihasználása vagy elhanyagolása között. Sok általános iskolás diák, akivel találkozom valamilyen magatartási probléma miatt, nagyon sokszor számol be olyan családi körülményekről, amelyek – többnyire évek óta – nem megfelelőek egy gyerek számára. Természetesen ők ebben nevelkednek, számukra nincs benne semmi rendkívüli.

A sztereotípiáink alapján azt gondolhatjuk, hogy csak a mélyszegénységben, nagy családi drámák között felnövő gyerekek vannak bajban, akiknek agresszív családtagjaik megkeserítik a mindennapjaikat. Sokszor azonban a rendes, kedves, együttműködőnek tűnő szülői háttér rejti a magatartási problémák okát. A „mi mindent megbeszélünk itthon a gyerekkel”, a „felnőttként viszonyulunk hozzá” és az „itthon segítőkész, ő ápolja a mamát” nemegyszer hangzott már el, amikor ezeknek a gyerekeknek a szüleivel beszélgetek. Számos családban különböző okok miatt a gyerekeket siettetik, hogy felnőttként viselkedjenek. Ebben nem az a probléma, hogy a gyerekek ezáltal önállóvá válnak, elsajátítanak változatos készségeket, hanem az, hogy az életkorhoz nem illeszkedő elvárások, a nagy fokú felelősségvállalás szintjéhez képest nem megfelelő érettség hosszú távon rombolólag hat a gyerek személyiségfejlődésére. Anélkül, hogy oktatási rendszerünket tökéletesnek minősíteném, rendszeres problémánk általános iskolások esetében, hogy minden egyéb indok nélkül (magas szintű tehetség megmutatkozása, hiperaktivitás, autizmus stb.) egyes tanulók nem tartják tiszteletben az iskolai viselkedési szabályokat. A tanulóval való fokozott nevelői munka, osztályfőnöki és szakmunkatársi beszélgetések során sok esetben világossá válik, hogy a tanulók egy része már kiskorától rendkívül sok időt tölt egyedül, felügyelet nélkül. A gyermekvédelmi szabályok természetesen kitérnek erre is, számos országban tizenkét év alatti gyermeket nem hagyhatnak egyedül. Tisztában vagyok vele, hogy sok esetben nem életszerű, hogy egy gyerek egyáltalán ne maradjon felügyelet nélkül, de most a rendszeres, hosszú ideig tartó egyedüllétről van szó (például azért, mert a szülő dolgozik, és nem tudja kire bízni a gyereket). Ha eltekintünk attól, hogy miért lehet veszélyes a megfelelő érettség nélkül gyerekeket hosszabb időre egyedül hagyni, nézzük a lelki aspektusát a helyzetnek. Az így felnövő gyerekek gyorsan felismerik, hogy a körülöttük élő felnőtteknek semmi rálátásuk arra, mivel foglalkoznak. Megtanulják, hogy hozhatnak olyan döntéseket, ami más esetben nem az ő felelősségük kellene, hogy legyen. Valójában felnőtt életvitelt folytatnak, azzal a kedvezménnyel, hogy komplett ebédet nem kell főzniük, elég, ha megmelegítik. Mindemellett a nekik kijáró biztonságérzet, szeretetteljes gondoskodás nem elérhető. Nem azért, mert a dolgozó szülő nem szereti a gyerekét, hanem mert nincs elérhető közelségben. A kicsi először magányosnak érzi magát, de aztán az évek alatt hozzászokik ehhez a életvitelhez, és ahogy idősebb lesz, egyre kevéssé fogja elviselni az iskolai kötöttségeket. Miért? Azért, mert hozzászokott, hogy felnőttes életmódot folytat, felnőtt döntéseket hoz. A kamaszkor rengeteg egyéb járulékos nehézségével egy ilyen helyzet akár addig is fajulhat, hogy a gyerek kibukik az iskolából, vagy kibukásközelbe kerül.

Nem kell tehát túlzottan siettetni azt, hogy a gyerek felnőjön és felnőttesen viselkedjen. Persze, úgy tűnik, hogy könnyebb dolgunk van, ha egyedül végzi a teendőit, egyedül tanul, és aktív részese a családi közös teherviselésnek, de idővel, úgy gondolom, hosszú távon az szolgálja a gyerekek érdekét, ha kicsiként életkoruknak megfelelő kihívások elé állítjuk őket. Ugyanez az iskolai elvárások esetében is megmutatkozhat, de erről egy másik alkalommal fogok írni.