„...a művészember úgy szólal meg, hogy önmagát – és elsősorban önmagát – nem csapta be, hanem tiszta képletet igyekszik megfogalmazni. Ami azt jelenti, hogy elsősorban saját magát kell tisztán megfogalmaznia, hiszen mi mindnyájan kis képek vagyunk és vagy átdereng rajtunk a Teremtő vagy elfedjük a Teremtőt –, és nem dereng igazából át.”
Szabados György
Kedves művésztársaim, ideje rögzíteni, hogy a járványnak nevezett háborús időkben téves válaszokat adtunk, adunk a létnek. Ezúttal csak rólunk, a művészettel kínlódó boldogokról és keservesekről beszélek.
Becsaptuk önmagunkat. Be a bennünk lévő Önvalót, be az istenit. Szégyenteljes árulás ez, ideje a befelé fordulásnak és a vezeklésnek. Amúgy is Böjtidő jön, nem árt számot vetni tetteinkkel. S mi ettől is fontosabb: szándékainkkal. Fölidézni, átvilágítani, megfordulni. Mert becsaptuk önmagunkat, a művészetet s véle a teremtés törvényét.
A művészet teremtés, a szüléssel analóg, szoktuk mondani és ezt a mai eszelős korban nem árt újfent hangsúlyozni. A törvények nem változnak, csak a mi válaszaink. Igaz, „Minden Egész eltörött”, és a részek egyre távolabb kerülnek egymástól, de a mostani válaszaink engem is megleptek. Nagyot csúsztunk elfelé. Lefelé. És ennek elsősorban önféltő, mondhatni egoista, narciszoid okai vannak.
Mert mit tettünk mi a művészettel a járvány alatt?
Előszeretettel hangsúlyozzuk, hogy a művészet és közösség szimbiózisa szétválaszthatatlan egység és a közösség teremtette fészkesség nélkül minden alkotás csupán az éterben lebeg. Valóban. Ám ez is, mint oly sok igaz dolog, éppen az igazság pillanatában, üres szólamként hullt a semmibe. A bölcsek szerint alapvető és több évezredes vétkünk a tett és gondolat közti szakadék. Ezúttal sem sikerült meghaladni. „Most” fontosabb lett a megélhetésem, a vélt biztonságom, a munkamániám, és persze a kényelmem – fontosabb az én, mint az élő művészet, mint a másik ember vagy a közösség. Farizeus módra éppen a másikért ágáltunk, valójában azonban elhagytuk a művészetet és magára hagytuk annak másik felét is, a közösséget Mialatt a fölébresztett szent szomjúság éppen a lelkiséget, a szellemieket kérte –, mi álságos módon digitális fóliával többszörösen becsomagolt és tartósított művészetkonzervekkel láttuk el őket, nagy kegyesen. Valódiként kínáltuk, elhazudva magunk előtt is, hogy mindez holt dolog. Lépésről-lépésre becsaptuk önmagunkat, embertársainkat és a művészetet is! Mialatt oly szívesen hangsúlyozzuk, hogy a művészet az, ami mára megőrzött még valamit a lét direktségéből, közvetlenségéből – ettől megfosztva az ellenkezőjét tettük. Lényegét feladva árnyképét mutogattuk a modernkori kirakatdobozokban. Pedig az újkori civilizációban gyakorlatilag a művészet maradt az egyetlen élő közösségi eszköz a közelség megéléséhez, az egyetlen olyan kollektív extatikus szertartás, amelyben kiléphetünk önmagunkból és egyesülhetünk a Mindenséggel. Sokan becsaptuk magunkat már az alkotás szülésekor is: az olyan az időben, a pillanatban megéledő és jelenlévő művészi ágak, mint például a zene, tánc, színészet… nem is jöhetnek létre a közösség/közönség lelki íve, „visszahajlása” nélkül. Most üres termekben ágáltunk, erőlködtünk. Igaz, valami felemás dolog létrejött – de ennek erőtlenségéről, kirakatbábú voltáról „bölcsen” hallgattunk. Persze, lehet egyedül, magunkban, csak Istennek muzsikálni, de annak szabott módja, külön ideje és helye van. A zenész, a táncos, a színész, az előadó… sokszor mondja: a feléje hajló emberi kisugárzás nélkül ő csak fél ember. Igaz, láttuk is: amit üres termekben szültek félarcú, felemás lett, kiforratlansága, hangoltsága elszomorító. Az üres nézőtér űres. Még a katonás rendben megtizedelt, álarcos nézőtér is kevés. Hiszen álcázott közösség. Oly sokszor idéztük: „Az arc a lélek tükre.”, hogy közösség csak nyílt arcú emberekből lehet és az alkotást szülő pillanat megtartó erejét visszasugározni csak nyílt arccal lehet – viszont most, amikor nagyon kellett volna, mégsem tettük.
Miért?
Mert a megélhetés félelme elhallgattatta a lelkiismeretünket, és mert a produkciónk léte a porondon, valamint annak másolata a fekete dobozban fontosabb volt, mint a tény, hogy mindez így csak álságos csinnadratta, cirkuszi majomparádé. Pedig biztos vagyok benne, hogy, akik ebbe belementek, meg is szenvedték, mert a bőrükön érezték, hogy az álarc mögé rejtett arc nem sugároz, nem hajol felénk, ellenkezőleg: eltávolodik, lehangol, erőtlenné tesz. Arról, hogy a pódiumon mit látni és érezni a maszkos nézőtértől és a megjelölt üres székektől, arról egyelőre csak az előadók ritkán hallható panaszai vallanak. Kedves művésztársaim, ne tagadjuk: elárultuk, megcsaltuk a közösséget, a művészetet, a szellemet. És elsősorban önmagunkat, mert e mostani nagy vizsgán félelmünkre és anyagelvűségünkre hallgattunk, nem pedig a Teremtő létparancsára.
Holott a művészet maga a közvetlenség. Még krisztusi értelemben is. Beavatás a legmagasabba, az istenibe. Megrendülés és közvetlen megfordulás. Katarzis. Amennyiben igazán művészet. Még az alkotó magányában születő művészeteknél, a festészetnél, irodalomnál sincs egyedüllét. Születésekor a Teremtő ihlete, a mű újjászületéséhez, éltetéséhez pedig a felé hajoló lelkek, élő tekintetek figyelme, ereje szükséges. A művész közvetít. Éppen ezért maga a művészet is éppen e közvetlenség, direktség által él. Mi pedig a testében-lelkében megrendült közösségnek ennek ellenkezőjét, a személytelent, az ember érintését nélkülöző preparált másolatot, a konzervba préselt, lefokozott kivonatot adtuk. Elképzelt (virtuális) dobozokba zárt, többszörös konzervansszal átitatott műviséget. Miközben a léleknek friss erőre, közvetlen, valódi életerőre, fölemelő érintésre, meleg ölelésre volt szüksége, mi álságos tévutakat mutattunk föl követendő példaként. Holott még most is tapintható az emberek lelki szomja. Mondhatnám, bocsáss meg a művészeknek Istenem, nem tudják, mit csinálnak, de nem tehetem, hiszen hivatásunk a művészet, felelősek vagyunk Isten és ember előtt – nekünk tudnunk kell, mi s hogyan hat. Tartalomban, formájában egyaránt.
A művészet beavató szertartásában részt vevő másik félnek, a közösségnek (közönségnek), ha nem is tudnia, de éreznie kell, hogy az ő nyílt jelenléte – éltető levegője – nélkül, hamvába holt mutatvány minden. Az ő közvetlen és nyílt jelenléte, nyílt és sugárzó arca/lelke, szívdobogása, figyelme minden szertartás létrejötténél (az egyháziban feltétlen nyíltsággal és fenntartások nélkül, de hasonlatosan még a sportban is) elengedhetetlen. Másképp nem jöhet létre szellemi ív, egybetartó lelki boltozat – minden szétesik. Ezért szertartást (és önmagunkat) lefokozó minden álca, maszk, a közösség, a közönség részéről. (A maszk mögé bújva prédikáló, pápát játszó Bergogliót látva sokszor eszembe jut a leprások közt élt Teréz anya.)
Gyorsan fölépült a hazugságpiramis: eleinte többségében csak elhallgattuk, hogy például a zenekonzerv* nem valódi lelki táplálék, később pedig a holt lenyomatot „magától értetődően” fogadtattuk el valódiként. A csontvázat élőként hirdetni – siralmas tett volt. Mivel kevesen szóltak, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, kevesen hívták föl a figyelmet, hogy itt semmi sem valódi, várható, hogy a hazugság ez újabb létrontását immár követendő példaként állítják elénk. Még egy lépés az ember elszigetelődésében.
A mostanihoz hasonló kiélezett élethelyzetekben, amikor megnyílik a lét, azaz élet és halál oly közel kerül, hogy szinte összefonódnak – a válaszok is azonos hullámon érkezhetnek. A jelenlegi léthelyzetben a művészet területén két megoldást, két egyértelmű utat láttam és tapasztaltam: az egyik az volt, amikor a művészet kilépett eddigi, intézményekbe zárt teréből és ismét közvetlenül visszakapcsolódott az élethez: házhoz ment, szobába, betegágyhoz, udvarba, erkélyek alá, utcára, templomba, parkokba, erdőkbe… Követni azokat, akik nem tudnak a művészet érintése nélkül élni, akik nem tudnak érintés és ölelés nélkül élni, akiknek a lét minősége lényegesebb a halál veszélyénél, más szóval a minőségtelen lét rosszabb és elfogadhatatlanabb a halálnál, ezért vállalták a kockázatot, vállalták azt is, hogy társadalmon belül egyfajta katakombás életet alakítanak ki. Mint máskor, sötét történelmi korokban.
A másik út a visszavonulás volt a tett-nélküliség csendjébe. Hiánnyal, a valódiság hiányával jelezve az abnormális állapotot. Mint máskor, véres történelmi korokban.
Mindkettőt megoldásnak tartom, mert hű a művészethez, az élethez, a szellemhez, nem árulja el, nem helyettesíti be álcával, ezáltal nem ront a léten. Igaz, mindkettő áldozatot kér. Mint minden olyan pillanat, amelyben az igazság válaszút elé állít.
Mi, többségében, mégis a harmadikat, a tévutat választottuk. A valódit behelyettesítő álság, a mintha, a hamisság tévútját. Mindaz, ami a művészet körül most eluralkodott, megsérti, fölsebzi a létet és gyógyítás helyett – a látszólagos enyhet hozó pillanat után – még jobban megbetegít bennünket. Márpedig valódi művészetnek csak az nevezhető, amely a lét eredendő egységét helyreállítja, tehát gyógyít. A veszélytelenebb hallgatás is igazabb lett volna, mint az álságos másolatok piedesztálra emelt művisége, mert a hiány mély csöndje mindig sértetlenül őrzi a lényeget. Őrzi a megnyilatkozásra váró sóvárgását, tisztaságát, mindezzel erőt kondenzál és szülést kér a mindenkori hiány betöltésére.
A konzervlétre szoktatás első felvonása lezajlott és jóváhagyó részvételünk okán elbuktunk. Nem hallottam egy velőtrázó sikolyt sem, de valódi vigaszt adó igaz szót is alig. Félelmünkben bepiszkítottunk.
Minden fölfokozott és kiélezett élethelyzet lehetőség a megfordulásra és a megújulásra. Áldozatok nélkül nem lehetséges. A művészet archaikus helye az élet kultiválásában volt, magába az életbe szőve. Az újkori civilizáció nemcsak a művészetet, de minden tevékenységet szeparált és kiemelve az élet szövedékéből intézményekbe zárta. A természete szerint totalitáriussá fokozódott apparátus-létmód (Hamvas) elviselhetetlenségét ma már minden ember érzi. A művészetekben most volt esély a zárt szisztémákból kilépni, de nem, vagy alig tettük meg. A végállomás felé közeledő időkben tapasztaljuk, hogy a szellem – éltető levegőt keresve – egyre inkább leválik életünkről. A szívet ugye, nem lehet legyőzni. Párhuzamosan, az önmagát nem feladó valódi művészet is mindinkább leválik az egyre szorítóbb, anyagelvűbb intézményesített, létformáról. Részben elzavarják, részben visszahúzódik a rontás elől. Nincs kétségem: az anyagelvű kor végére páriává válik. Ne keseredjünk el, az lenne a rossz, ha a minden fölcserélhető kereskedői észjárásnak behódolva feloldódna a semmiben. A szellem és a művészet egy részének halálát ily módon naponta látjuk. A leválás a megtisztulás és a megújulást hozó átalakulás kikerülhetetlen folyamata. Az intézményekből kilépett művészet elkövetkező régi-új helye új erőket szabadít majd föl, de kétségtelen, hogy áldozatot is kér: valódi művészet jóideig csak az éber keveseknek kell és valódi művészetből jóideig nem lehet majd megélni. Adjon erőt Kodály intelme: „Aki életében kenyerét csak művészettel keresi, végül ezt is (mármint a művészetet) elveszíti.”
Kedves művésztársak, emeljük föl a szívünket.
*A rögzített és sokszorosított zenét Bartók nevezte zenekonzervnek.
