Az időközben az Arctic-kal, a (szinte) egyszemélyes show-val legendává érett Mads Mikkelsen főszereplésével készült 2020-ban ez a nagy formátumú, Cannes-i Arany Pálma-díjas alkotás, amelyben nemcsak, hogy felvetődött a kérdés, hogy a tanárok jogosultak-e tényleg a diákok pártjára állni, hanem egy az egyben megalakíttatott az a bor-filozófia-párti (egynéhány-személyes) tanárszövetség, amely a hagyományos skandináv oktatásmodell „szigorú” cenzorainak a tyúkszemére áll, a filmet vivő tanárok azt vallják, nagyon is szükséges, hogy egy bizonyos szintű folyékony „istennedű” gazdagítsa (promilekben) az egészséges professzorvért.
Magam nem vagyok professzor, sem tanársegéd, azonban a pszichológia terén van némi műveltségem, és tudom, ha az alkoholgyárak tönkremennek, oda az az Európa is, amelyért mindahányan küzdöttek, akik nagy elődjeink voltak. Félek a feszültségektől, de ezt muszáj szóvá tenni, mert a valós (hamvasi lélekismeret) pszichológia alapelve, hogy a mámor állapotában nemcsak a „tudatalatti”, hanem az isteni, felsőbbrendű Én is a tudatba hatol.
Ez olyan, megkérdőjelezhetetlen tény, mint az, hogy az egyszeregy egy.
A tanár- és a professzorkar emberei megszilárdult agglomerátumként merednek tátott szájjal egymásra, míg Mikkelsen úr eljárja örömtáncát a felszabadult, ittas állapotban, míg az éljenző tömeg (skandináv országokban ritka, kivételes alkalmakkor gyűlnek egybe), a kulcsjelenetben vigadva, tárt szívvel fogadja a májkölldzsekszonos mozdulatokat.
Nem, nem „a robottánc” ez, de nagyon súlyosan hasonlít rá.
És a felsőoktatás kappanjai az elnöklő székekben, tilos megkérdőjelezni autoritásuk, s ha valaki ezt nyíltan teszi, hogy a diákok pártjára áll, az lefejeztetik.
Így van itt, a mi esetünkben is, tilos a tantestület felszabadítása, mindenki fél, ki kicsit, ki jobban, a nagy alvázú, de annál kíméletlenebb főnököktől.
Éhen maradsz, és bele is halsz! – szorítaná le ez a „büdös” tény tanügyes Mikkelsenünket is, de a szabadságra csakis az tud esküdni, aki már (nem még!) nem tudja, hol az az egészséges határ, amelybe nem-belelépve nem ráz agyon, a főnöki inzultus elkövetőjeként a 220 volt.
Ami volt. És, ami lehet(ne).
Egyszemélyes hadseregként a főszereplő „a magányos őrült” archetipikus udvaribolond-figurájával magával rántja a majdnem-teljesen-korrumpálódott tantestület számos tagját, és a gyakorlatban mutatja be, milyen az, ha egy karakteresen megformált figura „megvédi” önmagát, és egyben a tanítványait, és rajzol „chaplin-bajuszt” a réges-rég korrumpálódott, a mechanizmus aljas, agyzsugorban szenvedő, kenyérharcban kivégzett-kivégzendő alanyainak.
Mert, mi is az ifjak-örökifjak bűne?
Thor, a tejfölösszájú huncut, vöröses hajával, felismerhető nyakláncával a metró vonalán a sörverseny után a szerelvény kocsijának csövéhez láncolja – egy (feltehetően) szexshopban vásárolt – bilinccsel a földalatti felügyelőségi, rendőrszemléletű tagját.
Aki apafigurát akart játszani a nemes gyermekkel.
Szép csíny, példás, épp úgy, mint Yoda-mester a Disney-orgia előttről.
A merev tantestületet megszégyenítő Mikkelsen-tánc.
A bor, a mámor filozófiája?
Egyértelműen, s a szigort ordító főfőfőfelügyelők nyelik a gombócokat, akár a dodómadár. Gondolom, nemcsak az iskolapadban, hanem a Zoetrop (Europa), F. F. Coppola által uralt alkotást szemlélve – aki, úgy látszik, olasz mivoltából nem sokat tagadott meg e műben – majd a filmszínházakban, és otthonaikban is.
A hamis értékeket, és rossz-józanságot védelmező, nagyképű társulatnak két füles, egyszerre. És az alkoholivóknak is, méginkább.
Ez az eredeti címén a dán eredetiben: Druk, azaz a Még egy kört mindenkinek! c. alkotás. Karakteres, és a főszereplő színészt a műből előléptetni többé nem kívánó, de azt pontos témaválasztásaival az uralkodói helyén nemcsak Madset elismerő, hanem megerősítő, és a helyet Cannes-i Arany pálmával jutalmazó alkotás. Eddig itt agyonhallgatvaThomas Vinterberg rendezése.
