Kisvasút, játékvasút, kisvonat. Általában így nevezzük azokat a miniatűr vasútmodelleket, amelyek az utóbbi időkben országunkban is reneszánszukat élik, azonban Vörös Gábor, a Pannon RTV munkatársa, akinek ezekből több mint száz példány van a birtokában, már a beszélgetésünk elején kijavít: Ezek nem játékok és nem csak gyerekeknek valók! A két éve Magyarországról Szabadkára költözött újságíró magával hozta legnagyobb kincseit is, amelyek megfelelő környezetükben szinte életre kelnek és elkápráztatják a terepasztal körül állókat. Egyes példányok akár több ezer euróba is kerülhetnek, a technológia fejlődésének köszönhetően a gyártók mára élethű, az eredetiek pontos kicsinyített másolatát készítik el. Gábor a gyűjteményének egy részét mutatta be lapunknak.
Vörös Gábor a szerb állami vasutak egyenruhájában (Fotó: Gergely Árpád)
Mit jelentenek számodra a vasutak?
– Születésemtől fogva a szabadságot jelképezték. Valahogy mindig is jobban szerettem valahová síneken gördülve eljutni, semmint négy gumikeréken. Talán a vonatok zötyögése, a kényelem, a mozgás szabadsága a vonaton, az erős mozdonyok, a vagonok jellegzetes szaga az ami vonz, de nem tudnám pontosan meghatározni. Úgy teremtett engem Isten, hogy szívből szeressem a vonatokat. Talán furcsa lehet, hogy inkább a kelet-közép-dél-európai vasutak vonzanak, a modern nyugati, nagy sebességű vasutak és azok szerelvényei pedig annyira nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem utazom velük szívesen. Tudom, milyen egy Eurostarral száguldani a Csalagúton át London és Brüsszel között, hálókocsiban édesen aludni Prága és Malmö között, viszont egy kiadós rázkódás Szeged és Szabadka között mindig jobban tetszett.
Honnan ered a vasutak iránti szereteted?
– Talán nagypapámtól. Ő vasúti jegynyomdász volt hajdan itt Szabadkán. Soha nem volt autója. Amíg Topolyán éltek, addig naponta vonattal járt be dolgozni az egykori Birografikába. Ő volt az, aki úgy 3–4 hónapos koromban elvitt a szabadkai vasútállomásra, mikor először jártam itt látogatóban. Mondhatni akkor „csapott meg először a mozdony füstje”. Utána már óvodás koromban naponta vitt édesapám a szolnoki vasútállomásra, mert szerettem nézni a vonatokat. Igazi ünnep volt számomra, ha vonattal jöttünk Szabadkára Szolnokról. Így elsők között utaztam a sínbusszal és a Bzmottal. Ezek a járművek akkor örökre a szívembe vésődtek és meg is vannak modell formájában.
Mióta foglalkozol vasúti modellezéssel? Mikor vetted az első modellt és állítottál terepasztalt?
– Az első modellem egy magyar gyártmányú M41-es dízelmozdony volt, amit 1997-ben a locsolópénzből és vagy négy havi zsebpénzből vettem nyolcéves koromban. Hétezer forintba került. Komolyabban 2005-ben fogtunk bele édesapámmal Tószegen, ekkor kezdtük el építeni az alpokaljai stílusú asztalomat, aminek üzemkész felépítése eltartott vagy három évig. Ahogy cseperedtem, úgy édesapám segítségével egyre jobban merültem el ebben a hobbiban. Megjegyzem az alap darabokat tőle vettem át: az ő régi, jugoszláv Mehanotechnikás startkészlete is beépítésre került. Ezek a tőle örökölt modellek mind a mai napig vígan gördülnek rajta. Némelyikük már 40 éves, a megfelelő karbantartásnak köszönhetően most is képesek elvontatni egy hosszabb szerelvényt.
Mára több, mint száz modell van a birtokodban. Honnan származnak és mekkora ezeknek az értéke?
– Annak idején volt egy nyilvántartásom erről, de már ideje volna egy új leltárat készítenem. Többségük magyar, szerb, illetve jugoszláv „felségjelű” jármű, mind-mind az úgynevezett H0-ás, azaz 1:86-os méretarányú modell. De gyűjteményem ezeken felül tartalmaz még osztrák, horvát, szlovén, ausztrál és amerikai modelleket is. Büszkeségeim természetesen a vajdasági vonatkozású szerb, illetve jugoszláv modellek: a 441-es villamos mozdonyból, sínbuszból két-két széria, egy 661-es (Kennedy) és 642-es (Đurica) dízelmozdonyok. Ezeknek megvan a saját GOŠA-személyvagonjuk, illetve teherkocsik is. A balkáni illetőségű modelljeim értéke meghaladja az 5000 eurót, és ez csak egy viszonylag nagy polcot jelent a szekrényemben. A teljes kollekcióm – aminek markáns része egyelőre Magyarországon van – úgy 10–12 ezer eurót érhet. Tehát nem gyerekjáték ez, hanem igen komoly hobbi. Többségüket az internetről szereztem be, de szerencsére az utóbbi évtizedekben egyre több nagyszériás modellvasút-gyártó cég is felvonultat kínálatában balkáni szerelvényeket, így a személyvagonok zömét már Budapesten, szaküzletben vásároltam, kisebb vagyont otthagyva értük. Vannak modellezők, akiknek, ha valami megtetszik, már nyitják is a tárcájukat. Én inkább csak magyar, szerb illetve bármilyen balkáni, avagy jugoszláv eredetű modelleket veszek.
Ezek karbantartása sok időt igényelhet, neked mennyi időd van foglalkozni a modellekkel?
– Sajnos nem sok, főleg az utóbbi időben, a munkám nem hagy sok szabadidőt. A Magyarországon hagyott terepasztalom túlságosan nagy, így ha itt Szabadkán akarom folytatni ezt a hobbit, akkor új asztalra lesz szükségem. Ez tervben is van, de az anyagiak meg a szűkös időkeret egyelőre megálljt parancsolnak, és hát már nekem is lassacskán a családalapításra illene koncentrálnom, de nem adom fel. A karbantartást illetően sokrétű a dolog: a terepasztalt tulajdonképpen minden használat előtt le kell csiszolni, azaz a sínekre lerakódott szennyeződéseket kell letisztítani az erre használható sínradírral. Ha az elektronika jól össze van rakva, akkor azzal nincs sok dolog. Olykor a kontaktokat meg kell tisztítani, egy-egy izzót ki kell cserélni az épületekben, jelzőlámpákban. A járművek karbantartása már inkább nagyobb időt igényel: a gyártók leírják a mozdonyoknál, hogy mennyi üzemidő, futás után kell a fogaskerekeket, kardántengelyeket megolajozni, a forgóvázakon lévő kerékpárokat megtisztítani, esetleg tapadógyűrűt cserélni rajtuk. Egy-egy mozdonynál ez akár több órás művelet is lehet, függően annak konstrukciójától. A cégek igyekeznek segédeszközökkel is szolgálni: futópadok, szerszámkészletek, és bőséges pótalkatrészek állnak a vasútmodellezők rendelkézésére.
Egy hatalmas gyűjteményt hagytál hátra Magyarországon. Ki viseli annak gondját, amíg te távol vagy?
– Jelenleg édesapám vigyáz rá Tószegen, de ahogy szokta mondani: nélkülem áram alá se meri helyezni a terepasztalt, hiszen neki az már bonyolult, pedig amikor együtt felépítettük, igyekeztünk az analóg üzem kialakítása mellett is a lehető legegyszerűbbre megalkotni. Ez úgy tűnik csak részben sikerült. Így hát ő gondoskodik arról, hogy úgy legyen minden, ahogy hagytam. Persze idővel, ha esetleg hazaköltözne Szabadkára és végleg otthagyja Magyarországot, akkor mindent magával hoz.
Milyen kiállításokon vettél részt eddig?
– Mivel tényleg egy nagyon részletes, bonyolult és meglehetősen masszív terepasztalt építettünk fel, ezért eddig csak a szolnoki közönség láthatta a munkánk gyümölcsét. Kétszer tudtam kiállításra vinni, de minden egyes alkalommal hetekig tartott míg a letört épületeket, tereptárgyakat, eltört síneket helyreállítottam. Két bútorlap az alapja mindennek, ami már önmagában 25–25 kilogramm. A ráépített szerkezetekkel együtt 40–40 kilogrammot nyom, így inkább nem vittük többé sehová, mert még a fogása és szállítása is nagyon nehéz. Viszont a helyi televízió és a magyar közmédia is tiszteletét tette nálunk, így sokakhoz eljuthattak a terepasztalról készült képek.
Elég gyakran látni téged vasutas egyenruhában. Ennek mi az oka?
– Két egyenruhám is van. Inkább kiállításokon feszítek bennük, de volt rá példa, hogy más jellegű rendezvényeken is megfordultam bennük, ahol vonatok nélkül is sikert arattam a megjelenésemmel. A MÁV-os egyenruhámat egy régi barátomtól kaptam még 15 éve. A JŽ-egyenruhát némi segítséggel már itt Szerbiában szereztem be, amihez több év kellett. Nem volt könnyű dolgom. Farsangkor, illetve ha éppen céges buli van a Pannonban, akkor nekem már szinte kötelező jelleggel abban kell megjelenne
Melyik modell számodra a legkedvesebb és mit kell róla tudni?
– Egyértelműen a Sinobus és a Bzmot. Gyermekkorom első két olyan meghatározó motorvonata, amiken első utam során ültem és örök szerelem maradt. A Bzmotot még 16 éve vásároltam Budapesten egy azóta megszűnt kisszériás gyártócégnél. Az Ezüst Nyíl esetében az úgynevezett alapmodellt is Magyarországon szereztem be, de utána egy belgrádi szakemberhez küldtem el, aki modelljárművek átfestésével foglalkozik. Így nála is készült egy szériám sínobusszokkal, ám az első ilyet még Tatabányán Börcs László barátom készítette el a kérésemre. Az Ezüst Nyilat talán nem kell különösebben bemutatnom, szinte mindenki ismeri. A Bzmot se ismeretlen a szabadkaiak körében, hiszen 2009 előtt naponta megfordult Szeged felől érkezve. Eredetileg csehszlovák gyártmányú dízel-hidraulikus motorvonatról van szó, amik már 1977 óta koptatják a magyar vasúti mellékvonalak sínjeit. Sajnos ezek is már nagyon matuzsálemi korúak, és félő, hogy előbb utóbb a sinbuszok sorsára jutnak, azaz lángvágó általi „halállal” végzik. Na, ekkor fog a szívem összetörni végleg.
Hogyan tudsz Szabadkán hódolni a hobbidnak?
– Mint említettem a terepasztalomat csak a legvégső esetben tudnám idehozni, így inkább azon gondolkodom, hogy építek itt egy újat, csatlakozva Vert Róbertékhez, akiknek már évek óta baráti körük van modellvasutasok számára. Időszűkében kézenfekvőbb, hogy egy kész vagy félkész, modulrendszerű asztalt vegyek odaát, amit áthozok, felújítok, kibővítek. Szeretnék méltó helyet kialakítani az impozáns balkáni kollekciómnak. Egy szerb, azon belül is inkább vajdasági témájú asztalt kívánok létrehozni, illetve, ha módom lesz rá, a szabadkai vasútállomást is szeretném megépíteni 1:86-os méretarányban, hogy egy régi vágyam is beteljesedjen. Persze mostani állapotában, a meglévő vágányhálózatával, mert 31 éve így szoktam meg, és felújítás ide vagy oda: nekem így tetszik ahogy van. Remélem egyszer sikerülhet, és ha kész lesz, akkor egy miniatűr hirdetőtáblán a Magyar Szó is helyet fog ott kapni.
Nyitókép: Vörös Gábor a szerb állami vasutak egyenruhájában (Fotó: Gergely Árpád)
