A hét elején adtunk hírt róla, hogy a hideg időjárásnak köszönhetően a Ludasi-tavon zajlott a nádvágás. A régi időkben ez a tevékenység a környékbeli falvak szinte teljes lakosságát megmozgatta. Nem is kell nagyon kutakodni, hogy többet megtudjunk a régi idők nádvágásairól. Elég csak a Magyar Szó 1960-as években megjelent számait fellapozni.
Egy 1961. február 4-én megjelent írásból megtudjuk, hogy milyen jövedelmező foglalkozás is volt akkoriban a nádvágás, ugyanis a ludasi nád kiváló minőségű volt „és mint az építő ipar nyersanyaga mind a belföldi, mind a külföldi piacon keresett cikk”, amelynek értéke több millió dinárra rúgott. Egy 1967. február 15-én megjelent riportból pedig azt is megtudhatjuk, miként is dolgoztak az akkori idők nádvágói.
„A ludasiak, noszaiak és hajdújárásiak már hetek óta kijárnak a Ludasi-tóra. A későn ébredő februári reggel ködös virradatától a korán beköszöntő esti szürkületig valóságos aratási hangulat uralkodik a tó környékén. Mert igazi aratás a nádvágás. Sokan gyalázkával, mások saját találmányú »kombájnnal« esnek neki a nádrengetegnek, hogy betakarítsák a nagy állóvíz termését. Csoportokban dolgoznak a munkások, akárcsak az aratásnál: az egyik vágja a nádat, a másik kévébe kötözi, a harmadik kihordja a kévéket a partra. Mostanában inkább csónakról folyik a munka, ugyanis a megsoványodott jég már nem bírja el az ember súlyát. Ezelőtt néhány héttel azonban, a nádaratás dandárja idején a jégen is lehetett dolgozni” – olvashatjuk a Magyar Szóban.
A riport szerint a nehéz fagyoskodással járó munka megtérült, ugyanis a tó környéki lakosoknak a nádvágással sokkal nagyobb volt a keresetük, mint a nyári aratás alkalmával.
És hogy milyen eszközöket használtak az akkori nádvágók? A riportból ez is kiderül:
„A munkásoktól megtudtuk, hogy a nádat harmadából vágják. Aki gyalázkával dolgozik, 40–50 kévét is levághat naponta, tehát a keresete 12–15 kéve. A gyalázka hasonlít a kaszához, de csak fél akkora a pengéje. Egyes csoportok már gépesítették a téli aratást, és saját találmányú kombájnnal dolgoznak. A kombájn keretbe szerelt széles és éles vaslemez. Ezt az alkalmatosságot a jégen tolják, s így vágják vele a nádat. A kezdetleges, de ötletes szerszámmal már 200–250 kévét is le lehet vágni a rövid téli napon, viszont három ember kell hozzá.”
A Magyar Szó írása szerint azon a télen a Ludasi-tavon 30 ezer kéve nád termett. Hozzátették, hogy az idősebb nádvágók emlékeztek olyan évekre is, amikor 40–50 ezer kévét is learattak.
Az 1970-es évek elejétől kezdve a tömeges nádvágás ideje a Ludasi-tavon lassan lejárt, ugyanis az akkori községi környezetvédelmi bizottság a tó madárvilágának megőrzése érdekében igyekezett tiltani a mocsári növényzet irtását a tavon. Az 1980-as években a Paligo Palus Idegenforgalmi Munkaszervezet feladatává vált szervezett keretek között megrendezni az évenkénti nádvágást. A nádvágók munkáját azonban a szervezet nem fizette meg kellőképpen.
„Míg például Erzsébetlakon az egyéni nádvágó minden egyes kivágott és az üzem udvarába szállított kévéért 20 dinárt kap, a ludasiaknak ezen a télen is feléből kellett vágniuk ezt a mocsári növényt. A kivágott mennyiség őket megillető részéért (száz kévéből ötvenért) 23 dinárt fizet kévénként a Paligo Palus. Ebből levonandók a szállítási költségek. Ugyanezt a kéve nádat ha nem is megbotránkoztató haszonnal, a Fürdőigazgatóság az apatini feldolgozónak, a Marko Orešković Építkezési Vállalatnak 35 dináros áron továbbítja, a kivágott nád mennyiségének őt mint felest megillető részéből pedig szép tiszta hasznot vághat zsebre. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a télen Ludason kivágott nád összmennyisége csak valamivel több 7000 kévénél” – olvasható a Magyar Szó 1980. március 17-ei számában.
Így a 80-as évek telei nádvágások nélkül teltek el, miközben a Ludasi-tó nádasa elöregedett és pusztulásnak indult. A Magyar Szó szinte minden télen legalább egy írás erejéig felhívta a figyelmet a nádvágás fontosságára, mindhiába. A napilapban szervezett nádvágásról újból csak 1991 decemberében olvashatunk.
