2024. március 28., csütörtök

Hólepte történet

Eljött a tél, de hisz minden évben itt van, mégis ez az az évszak, amelyre legjobban rácsodálkozik az ember. Ha évekig alig van hó, hiányolja. Ha meg van, és fújja-kavarja a szél, pustol, ráül a házak tetejére, lenyomja a füstöt a kéménybe, ledönti az ócska léckerítést, eltakarja az utakat felszabdaló kátyúkat, már el is felejti, mennyire vágyakozott a fehér karácsony után.
Kicsit késve megjött a hó, de hol a felhőtlen boldogság?
A gyerek örül a szánkózásnak, vígan dobálja a hógolyót, építi a hóembert, kutya lohol a nyomában és néha lehemperednek a gátoldalon. A felnőttek, akik merészen lesiklanak a meredek hegyoldalon, márkás vízhatlan ruhában, és sort állnak a felvonónál, a forró teás büfénél, azoknak is csupa öröm, vagy majdnem az. Persze előfordul, hogy mire eljutnak egy sízésre alkalmas helyre, már beteltek a parkolók, és ki lehetne tenni – néhol ki is teszik – a „megtelt” táblát. Bosszúság.
Akinek futja, külföldre menne, igazi síparadicsomba, most viszont ez nem olyan egyszerű.
Otthon a járdát söpörni kell, naponta akár többször is, nehogy véletlenül pont a mi házunk előtt essen hanyatt valaki.
Az utcán parkoló gépkocsiról le kell vakarni a jeget, letakarítani a ráreccsent havat, és mire tiszta lesz, kiderül, nem indul.
Fűteni kell, s a kényelmes gáz- és központi fűtés mellett nagyon sok helyen hamut kell szedni, gyújtóst aprítani, a kamrából behozni minden nap a fát, néhol a szenet. S számolgatni, kitart-e tavaszig.
Ahogy Amálka néni mondogatja a télről: – Nagyon szép, nagyon hangulatos, de lesznek emiatt itt még problémák – s meleg berliner kendőbe bugyolálva ül az ablakban egy kényelmes fotelben, és nézi a havas utcát, a bukdácsoló embereket, megfaroló kocsikat.
A télről mindenkinek van élménye, története, vidám vagy kevésbé az.
Mert ez az évszak is kinek ilyen, kinek olyan.
92 éves öreg szomszédom, Pali bácsi úgy eleveníti fel azt a 80 évvel ezelőtti hideg januári napot, olyan élesen emlékszik rá, mintha tegnap történt volna: „Az én öcsém bizony időnek előtte jött a világra. Kedvesapám pont a városban időzött, a jegyzőnél volt halaszthatatlan dolga. Hamis pénzzel fizették ki a vásárban, két szép disznó ment így pocsékba még Mihály napkor. Aztán elfogták a bandát a másik megyében, ezért kellett bemennie a városba, aláírni a papírokat. Két ló húzta a szánt, az egyik hányta-vetette magát, nyakán kis harang csilingelt. Nagyon szerettem volna vele menni, de azt mondta, nem lehet meg férfi nélkül a tanya. Erre olyan büszkeség fogott el, már nem is bántam, hogy nem visz magával. Kedvesanyám egyedül maradt a tanyán, viselősen, egy vékonyka kisfiú segítségére bízva. Nem is lett volna baj, de fejés közben érezte, hogy bár még nem lenne itt az ideje, de a gyerek születni készülődik. Átvánszorgott az udvaron, a hó két oldalt félembernyire felpolcolva, csak középütt volt elgányolva egy kis ösvény. Én meg támogattam, és a szívem meg riadót vert, ha leesik az első hó, bizony még mindig érzem azt a fura ijedtséget, mélyen ott belül.
A tiszta szobába ment, és ráheveredett a szépen vetett ágyra, a dúsan hímzett párnákat csak úgy lesöpörte a földre. Ez jobban megijesztett, mint halk nyögdécselése. Azokat móringba kapta, volt, amelyiket még öreganyám varrta, én hozzá sem nyúlhattam.
Aztán mikor kicsinység megkönnyebbült, rám szólt, öltözzek fel jól, menjek át a szomszéd tanyába, szóljak Lenke néninek, jöjjön. Mondjam meg neki, hogy sürgős, mert eljött az ideje, ő már tudni fogja, mit kell hozni. Azt én is hallottam, hogy sokszor még a városi asszonyok is küldtek érte kocsit, mert jó bába hírében állt, engem is ő segélt erre a világra. 

Elindultam, alighogy kiléptem a kiskapun, rögtön belevert a feltámadó szél a hóba, csak úgy nyekkentem. Máig nem tudom, hogy vergődtem át a szomszédba, mert jó időben nem volt messze, de úgy, hogy két-három lépés után erre-arra görögtem, néha azt se tudtam, hol van az ösvény eleje, végtelennek tűnt.

Még szerencse, hogy hallottam a kuvasz ugatását, hej, de szép jószág volt, Hattyúnak hívták, őrizte ám a portát veszettül, így tudtam, merre menjek, mert a szemem sem tudtam kinyitni. A nagy zajra kijött a nagyapó, az öreg juhász volt egész életében, aztán mikor letette a tisztséget, ideköltözött a fiáékhoz kosztra-kvártélyra. Abban az időben így volt ez rendjén. Kiderült rögvest, nincs asszony a házban, és senki más, csak Csató bácsi. A könny ráfagyott az arcomra, amíg elnyökögtem, miért is jöttem. Az öreg meg befordult a házba, és már rajt is volt a bunda, kucsma, kezében a pásztorbot.
Elég sok idő eltelt, mire így kettecsként visszavergődtettük magunkat mihozzánk, bizony édesanyám már elalélva feküdt keresztben az ágyon. Az öreg meg kiment a konyhába, alaposan lesikálta kezét forró vízben – a sparhelt sarkára húzva mindig ott volt egy nagy fazék víz –, aztán mondta, hogy maradjak kint. Hallottam, ahogy anyámnak dörmögi, hogy ne nyugtalankodjék, sok kis bárányka születésénél segédkezett már, ez sem lehet nehezebb. Én meg kínomban az összes kukoricacsutkát feltüzeltem, majd szétvetette a hőség a platnit. Ki is mentem a kamrába, hogy hozzak tüzelőt, meg gyermeki ésszel, amit gondoltam, összeszedtem. Tiszta rongyokat, törlőket.
Meg is lett rendjén a fiúcska, az öcsém, olyan cseppecske, hogy elfért az öreg kérges tenyerében. Amikor behívott, vittem magammal a szép fehér kendőket, az öreg megdicsért, s megtörölgette azt a parányi kis gyermeket. Bebugyolálta a birkabőr bundájába, úgy rakta a kemence sutba. Anyám meg odaintett magához, és azt suttogta, hogy vigyázzak Ferkóra, mert hogy az lett a neve. Na volt ám riadalom meg csodálkozás, mikor apánk megjött, és megtudta a nagy újságot.
Sok időbe telt, míg édesanyánk felépült, de rendbe jött szépen. Öt fiút szült még, így lettünk heten. Mindegyik öcsémet szerettem, de meg kell, hogy valljam, Ferkó volt a legkedvesebb a szívemnek. Úgy éreztem, én is tettem valamit, hogy épségben megláthatta ezt a szép világot, vigyáztam-féltettem is mindig, irányítgattam, ahogy a tehetségemből telt. Pali bácsi félre fordult, gondolatban bejárta az utat, ahogy szembeszállt a hideggel, köddel, téli viharral, hogy segítséget hozzon.
Ahogy hazafelé mentem, szembe kapott a szél, megpörgette azt a néhány centis kis havat.
Mégsem fáztam, melengette szívemet az a régi-régi történet.