2021. március 6., szombat

Szabadságvágy

A gimnáziumi évek alatt magyaróra előtt mindig fel kellett egy idézetet írni a táblára. Ez a tanárnőnk kérése volt, és ezzel arra buzdított bennünket, hogy megismerjük írók, költők, filozófusok utat mutató gondolatait. A négy év alatt sokszor felkerült a táblára a következő rousseau-i idézet: „Nem az a szabadság, hogy azt teheted, amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz." Első elolvasásra megfogott az üzenete, és ebben az elmúlt egy évben nagyon sokszor eszembe is jutott, hiszen akárhogy is nézzük, a vírushelyzet a szabadságunk korlátozását hozta magával, és számtalanszor kellett és kell megtennünk azt, amit valójában nem akarunk.
Kezdtük a tavasszal a karanténnal, azzal, hogy nem akkor mentünk ki az utcára, amikor akartunk, hanem amikor lehetett, a maszkviseléssel, azzal, hogy nem léphettük át a határokat és még sorolhatnám. Olyan helyzetekben találtuk magunkat, amilyenek korábban elképzelhetetlenek voltak. Tavaly januárban még eszünkbe sem jutott, hogy áprilisban majd csak akkor ugorhatunk át a szomszédba kávézni, ha feltesszük a maszkot, és éppen nincs kijárási tilalom, vagy, hogy ne anyagiakra panaszkodva maradjon el a tengerparti nyaralás, külföldi utazás, hanem határlezárás miatt, karanténtól, vagy vírusbegyűjtéstől való félelemérzet miatt.
Még a szokásaink, a viselkedésünk is megváltozott. A meleg kézfogást a két könyék összekoccantása, vagy az ökölbe szorított kezek egymáshoz érintése váltotta fel, az ölelés helyett csak állunk egymással szemben, mert nem tudjuk, a másik mit szólna hozzá, ha közelebb lépnénk, és magyarázkodunk, hogy majd inkább akkor ölelkezünk, ha ennek vége lesz. Nem megyünk a mamához ebédre, nehogy befertőzzük, nem látogatjuk az időseket, hogy vigyázzunk rájuk, nem üljük a születésnapokat, nem ünnepeljük meg a házasságkötéseket, jeles évfordulókat. Tesszük ezt egyrészt azért, mert nem szabad, másrészt, mert nem tudjuk, ki mit gondol, ki hogyan tekint a helyzetre, ki mennyire fél, kinek mennyire erős és ellenálló a szervezete.
És közben csak múlnak a hónapok, a kezdetben átmenetinek tűnő helyzet immár hosszan tartó állapottá, új világgá fejlődött, amelyben valami megváltásra, enyhülésre, szabadságra várunk.
A vírus megérkezése és térhódítása a nyelvünkben is változásokat hozott, hiszen az új jelenségek új kifejezéseket szültek, illetve olyan szavak kerültek előtérbe, amelyeket korábban alig használtunk. A maszk szó pl. csak farsang idején volt használatos, most meg többször ejtjük ki, mint a köszönéseket. Alapvető ruhadarabunkká vált, olyan lett, mint az alsónemű, sehová sem megyünk nélküle, és bosszankodva szaladunk vissza érte akár a másik utcából is, hiszen hiányában nyilvános helyre nem lehet belépni. Indulás előtt ezért már nem az a legfontosabb kérdés, hogy kapukulcsot viszel-e magaddal, hanem hogy van-e nálad maszk. Ott lóg a legtöbb autóban a visszapillantó tükörre akasztva, minden kabátzsebben van belőle legalább kettő, és a szatyrokban is lapul egy tartalék. Érdemes lenne bepillantani a női táskákba is, hiszen a neszesszerben a tükör és a rúzs mellé belopta magát a kézfertőtlenítő, és aki korábban környezetkímélés címszó alatt nem hordott magával nedves zsebkendőt, az feladta ezt a küzdelmét, és most azt is tart magánál.
A folytonos kézfertőtlenítés a gyerekeket sem kerülte el, megdöbbenve láttam, amint a szeptemberi iskolakezdés után néhány nappal a gyerekeim iskolásat játszva kézfertőtlenítővel fújták egymás kezét. Megtöltöttek egy üres pumpás flakont vízzel, és az szolgált fertőtlenítőként. Dehát nem is kellett volna ezen csodálkoznom, hiszen a játék az életről szól, ugyanazokat a dolgokat játsszák, amik a mindennapjaik része, csak kicsit átalakítva, a maguk képére formálva.
A szavaknál maradva, korábban a karantén és a kijárási tilalom is valami sejtelmes dolognak tűnt, hiszen erre felénk nem nagyon jártunk karanténba, és kijárási tilalom sem volt, de most megtapasztaltuk valódi jelentésüket. A válságstáb szó is csak szélsőséges esetekben került elő, emlékszem, akkor használtuk utoljára többet, amikor 2006-ban akkora áradás volt a Tiszán, hogy homokzsákokkal védekeztünk a töltéseknél és a válságstáb folyton ülésezett. A járvány, a vírus, a fertőzés, a vakcina, az oltás, a megelőzés, az immunizáció szavak minden beszélgetésben ott vannak. Nem múlik el szinte egyetlen találkozás, csevegés sem úgy, hogy ne érintsük a vírushelyzetet, ne beszéljük arról, ki betegedett meg, hogyan vészelte át, ki, mit hallott, olvasott a védőoltásokkal kapcsolatban, illetve ki mit szed, hogy erősítse az immunrendszerét. Gyógyszertár-tulajdonos ismerősöm, akinek a Tisza mentén több településen is van gyógyszertára, arról számolt be, hogy megduplázódott a D-vitamin iránti kereslet. A C-vitamint is többen viszik, de a D-vitamin jótékony hatását sokan most fedezték fel. Akik eddig úgy gondolták, hogy a táplálékunkban minden megvan, most még azok is a szervezetük segítségére siettek, és ha mást nem is, legalább a D-vitamin-hiányukat igyekeznek pótolni, hiszen már a politikusok is erre buzdítják a népet.
A védőoltások megérkezésével kezdték el használni az oltópont kifejezést is. Oltópont lesz itt, meg ott – szólnak a hírek –, készül az oltási terv, érkezik az oltóanyag, majd jön az újraoltás. És a legújabb találmány a koronavírus-útlevél, a Covid-útlevél, mely szókapcsolatok röpke pár nap alatt a legfelkapottabbak közé avanzsáltak, hiszen mindenkit az érdekel, mi lesz ez valójában, mi kell hozzá és milyen úton-módon lehet hozzájutni. A szabadság eszméjét kapcsolják hozzá, az utazás lehetőségét, a határok átjárhatóságát, a korlátozás mentes életet, hiszen erre vagyunk kiéhezve.
Hihetetlen, hogy szinte egy egész év telt el ebben a félelemmel megfűszerezett, korábban elképzelhetetlen helyzetben. Ennél már, gondolom, csak jobb jöhet.