2024. április 20., szombat

„Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!”

„Abban az időben Keresztelő János ezt hirdette: »Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam a saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő pedig Szentlélekkel keresztel majd meg benneteket!« Ezekben a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelkedett Jánosnál a Jordánban. És mindjárt, amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek, mint egy galamb, leszáll rá. Az égből pedig szózat hallatszott: »Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik!«” (Mk 1, 7–11)


Krisztusban kedves Testvéreim!
A mai evangéliumban Jézus megkeresztelkedésének történetét hallhattuk. Ezzel az eseménnyel megkezdődött az Ő nyilvános működése az emberek között. Keresztelő János, aki határozottan rámutat Jézusra, hogy Ő, akit a népnek várnia kell, aki hatalmasabb, és Szentlélekkel fog keresztelni. János vízzel keresztelt, és a bűnbánat keresztségét hirdette, megtérésre szólította fel az embereket és arra, hogy keresztelkedjenek meg a bűnök bocsánatára. De felmerül a kérdés, hogy Jézus, aki bűn nélküli, miért áll be a bűnösök sorába? Miért vállalja a megkeresztelkedést? Jézus mindent az Atya akarata szerint tesz. Alázatosan be áll az emberek közé, ami azt jelenti, hogy Isten közel jön a bűnöshöz, nem hagyja el akkor, sem amikor bűneiben van az ember. Éppen azért jön, hogy megmentse, hogy megszabadítsa. Együtt érez a bűntől sebzett emberi szívvel.

Ezért áll be Jézus a megkeresztelkedők sorába. Vállalja a megkeresztelkedést. Alámerülve a Jordán vizében tisztává teszi a vizet, megszenteli a vizet, hogy az így megszentelt víz megszenteljen mindannyiunkat. Jézus megszentelő ereje nagyobb, mint az elemek megszentelő ereje. Az Ő alámerülése szimbolikusan jelenti az Ő halálát, és ahogyan felemelkedik a vízből az pedig a feltámadását. Ugyanez jelen van a mi keresztségünkben is, mert Jézus halálára és feltámadására keresztelkedünk meg. A keresztségben eltemetkezünk Jézussal a halálba, és ahogy Krisztus feltámadt úgy mi is új életre kelünk Krisztusban. Ez az újjászületés mozzanata. Pál apostol találóan nevezi a keresztséget az „újjászületés fürdőjének”. A keresztségben új emberré, új teremtménnyé leszünk. Megszabadulunk a sötétség hatalmától és az áteredő bűntől. Amikor Jézus megkeresztelkedik, le száll rá a Szentlélek és rajta is marad. Ez különbözteti meg Őt az ószövetségi prófétáktól. Ugyanis az ószövetségben a próféták is megkapták a Szentlelket, de csak a küldetés idejére. Ezzel ellentétben Jézuson mindvégig ott van a Lélek, aki kiviszi Őt a pusztába, hogy felkészüljön küldetésére. Számunkra pedig ez azért jelentős, mert a keresztény életünk nem valósítható meg a Szentlélek nélkül.

Amikor megkeresztelnek, bennünket mi is megkapjuk a Szentlelket. És ezzel küldetést is kapunk, arra vagyunk meghívva, hogy együttműködjünk vele, hogy Lélek által éljünk. Bár egy megkeresztelt csecsemő még nem tudja teljesíteni küldetését, ezért ennek kibontakozása fokozatos az életünkben. A lényeg az, hogy a keresztség egy új élet kezdete, nem egy befejezés, nem egy szép szokás, hanem az igazi életre, az örök életre való meghívás. A keresztség által egy eltörölhetetlen jegyet kap az ember, ami azt jelenti, hogy a Szentháromsághoz tartozik, bele kapcsolódik a Szentháromságba. Ezért van a keresztség szertartásában a háromszori vízzel való leöntés, és az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevének kimondása. Az evangélium szó szerint nem említi a Szentháromság kifejezést, de a szövegből világosan láthatóvá válik számunkra. Hiszen ott van a Fiú a Jordánban, a Lélek, ami galamb formájában leszáll Jézusra és a szózat, ami az Atya megnyilvánulása: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned kedvem telik.” Ebben a mondatban az Atya és a Fiú bensőséges kapcsolata jelenik meg.

Erre a bensőséges kapcsolatra vagyunk mi is meghívva a keresztségben Jézus által. A Keresztségünkben számunkra is ugyanez a mondat hangzik el. „Te vagy az én szeretett fiam! Te vagy az én szeretett leányom! A keresztségben kedves testvéreim az Atya fogadott gyermekeivé lettünk. Mennyire szükség van erre a mai világban, hogy ez tudatosuljon bennünk, hogy beépüljön az identitásunkba, hogy az ember azt hallja és tapasztalja, hogy egy szeretett személy. Olyan ember vagyok, aki szerethető. A probléma ott van, hogy ezen nem szoktunk elgondolkodni, hogy nem szakítunk rá elég időt, hogy ez bevésődjön a szívünkbe. Egyszóval felületesek vagyunk, bűneink miatt, az élet sodrása miatt a nehézségek és a problémák miatt. Létezésünk alapigazsága, hogy szeretett személyek vagyunk. De vajon el tudjuk-e ezt fogadni? El hisszük, hogy valóban szeretettek vagyunk? Elsősorban Istentől, majd embertársainktól? Azt gondolom ez a legnagyobb feladat, és folyamatos gyakorlást és odafigyelést igényel. Sokszor visszautasítjuk a szeretetet sérüléseinkből fakadóan, vagy nem ott keressük, ahol azt igazán kellene, mint elsődleges forrást. Bizonyára sokszor elmeséltem már megtérésem történetét, és ebből most csak egy lényeges dolgot szeretnék elmondani, még pedig azt, hogy én is rossz helyen kerestem a szeretet elsődleges forrását, sőt nem engedtem, hogy szeressenek, és nem is hittem el hogy szerethető vagyok mindaddig, amíg Isten személyes szeretetével nem találkoztam. És ebben a személyes megszólításban Isten azt a kérdést tette fel nekem: „Miért keresed ott a szeretetet ahol nincs? Hiszen annyira szeretlek.”

Ez a mondat változtatta meg teljesen az életemet és tudatosult bennem, hogy Isten a szeretet elsődleges forrása. Teljesen szeretve és elfogadva éreztem magamat először az életben. És hiszem, hogy Isten nem csak nekem tette fel ezt a kérdést, és teszi fel minden nap a szeretetet kereső embereknek, nemcsak nekem mondja, hogy végtelenül szeret, hanem mindenkinek. A mai napon is, ha eltévelyedünk, ha bűneinkben vagyunk, ha ragaszkodunk bálványainkhoz és hátat fordítunk neki, Ő újra és újra szelíd hangon szól hozzánk: „Te vagy az én szeretett fiam! Te vagy az én szeretett leányom!” Figyeljünk hát erre a kijelentésre a szívünkben, akár milyen halkan is szól hozzánk. Hagyjuk, hogy visszhangozzon bennünk, átjárja egész lényünket, ne csak most és holnap, hanem mindörökkön örökké.
Ámen.
(A szerző a szabadkai Székesegyház káplánja.)