Kedves atya!
Sajnos én is elkaptam pár hete a koronavírust. Magas lázzal küzdöttem egy hétig, ágyban fekve. Már jól vagyok, s a karanténból is kiszabadultam. Faluban élek. A szomszédaim mind tudták, hogy beteg vagyok. Megváltozott a magatartásuk. Azt mondták keményen, okolva, hogy azért kaptam el, mert a munkám miatt gyakran járok külföldre. Eddig jó volt mindenkivel itt a kapcsolatom, most gyalázatos. Szinte leprásként kezelnek. Az utcán kerülnek, a hátam mögött kibeszélnek. Elítélnek amiatt, hogy beteg lettem? Félnek tőlem? Bennem is harag alakult feléjük. Furcsa egy helyzet. Önnek mi a véleménye? Hogyan kezeljem őket?
Köszönettel Ati
Tisztelt Ati!
Aki ellenségnek látja a másikat, az fél tőle, ferdén néz rá, kancsalul látja, leprásként kezeli, haragszik rá, gyűlöli, az utcán elkerüli, a háta mögött kibeszéli. Ellenség az, aki veszélyeztetheti az egészségét, a pénzét, a munkahelyét, a hírnevét, a hozzátartozóját, a kényelmét, a szórakozását, a lakóhelyét, a hitét, a világnézetét és a létét bármilyen téren. Aki félti az egészségét, az most ellenségnek tekinti azt, aki elkapta a koronavírust, mert fennáll a veszély, hogy megfertőzi őt, még akkor is, ha már kigyógyult a fertőzésből és kiszabadult a karanténból.
Aki fél a koronavírustól, az ellenséget lát abban, aki nem viseli állandóan a maszkot, aki nem tart távolságot, aki nem zárkózik el. Lehet az a szomszédja, a munkatársa, az ismerőse és a hozzátartozója. Ha ellenséget fedez fel benne, vagyis ha tudomására jut, hogy esetleg fertőzött, és így fertőzés terjesztő lehet, akkor megváltozik iránta az addigi magatartása. Kemény vádakkal támadja, okolja a fertőződöttségért és rábizonyítja a bűnösséget, mint ebben az esetben: „azért kapta el, mert a munkája miatt gyakran jár külföldre.”
A félelem, az ember félelme a másiktól, a saját egészségének féltése halálos ellenséggé változtatja a szomszédját, a munkatársát, az ismerősét, a hozzátartozóját és bármelyik embertársát. A félelem indít haragra, megvetésre, utálatra, gyűlöletre.
Most mindenhol felütötte fejét a koronavírustól való félelem. Ez kiváltotta az általános ítélkezést, a vírushordozók, a maszkot nem viselők, a távolságot nem tartók elítélését. Az ítélkezés háborút indít a sok új ellenség ellen, akiknek a közelsége veszélyezteti az egészséget. Ez a háborúzás egy csapásra megszünteti a jó viszonyt a szomszéddal, a munkatárssal, a rokonnal, a baráttal, a hittestvérrel, helyébe hozza az iszonyodást, az eltávolodást tőlük. Valóban furcsa helyzet ez. Több és súlyosabb baj származik belőle, mint a vírus okozta megbetegedésből. Mindenki háborúzik mindenki ellen. Az is, aki ellenséget lát a vírushordozóban: leprásként kezeli, ahogyan Ati mondja. Az is, akire haragszanak a megbetegedés miatt: harag alakul ki benne feléjük, ahogy a levélben áll.
Tehát furcsa egy helyzet ez most. Ati kérdezi, mi az én véleményem.
A véleményem az, hogy mindnyájan kerülhetünk, sőt kerülünk ilyen helyzetbe. Életünk folyamán mindegyikünk valakinek az ellenségévé válik, egy olyannak, akinek veszélyeztetjük az egészségét, a pénzét, a munkahelyét, a hírnevét, a hozzátartozóját, a kényelmét, a szórakozását, a lakóhelyét, a hitét, a világnézetét, a létét bármilyen téren. Ez a veszélyeztetett embertársunk megharagszik ránk, elítél, meggyűlöl és háborút indít ellenünk. Ilyen haragosokból nagyon sok van mindegyikünk életében.
Ugyanakkor az illető – meg az összes többi – ellenség lesz a mi szemünkben is. Mi is ferdén, kancsalul nézünk rájuk, mert félünk tőlük, haragszunk rájuk, gyűlöljük őket és háborúzunk velünk. Ez a háborúzás olykor-olykor nyílt kirohanásban tör ki (megszólás, sértegetés, leszidás), bennünk viszont szinte állandóan burkolt dühöngésként dübörög (magunkban háborgunk, zúgolódunk, mérgelődünk). Ezt a nyílt vagy burkolt háborúzást nem állítjuk le soha, ezért szerencsétlenül háborúzásban éljük le az egész életünket.
Ati azt is kérdezi, hogyan kezelje, hogyan kezeljük őket.
Helyesen úgy kezelhetjük őket, hogy nem ellenséget látunk bennük, hanem egyszerűen szomszédot, munkatársat, ismerőst, hozzátartozót, rokont, barátot, hittestvért. Egy szóval: embertársat. Az embertársat pedig az isteni parancs szerint szeretnünk kell, mint önmagunkat. Ez a legfőbb parancs, ez a minden más szabályt magába foglaló életszabály.
Rögtön kihangsúlyozom, hogy ez az Isten által parancsolt szeretet /a Biblia agapénak nevezi/ nem az embertárs kedvelését jelenti (az emberi szeretet /a Biblia filosznak mondja/ a valakinek, a valaminek a kedvelése!), hanem a megértését. Konkrét esetben, ha az isteni szeretettel – egyenes látással – nézzük a minket megvető, utáló, gyűlölő, gyilkoló embertársat, akkor megértjük, hogy ő csak a tőlünk való félelem miatt ilyen. Megértjük, hogy a félelem elvette az eszét, vakhitbe, tudatlanságba tompította a gondolkodását, elferdítette a látását. Ezt megértve mi nem ítéljük el, hanem pártfogoljuk és mentegetjük.
Pontosan így szereti a kereszten Jézus Krisztus a hóhérait: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23, 34) Pártfogolja őket azzal, hogy Isten bocsánatát kéri számukra, és kimenti őket bűnösségük alól azzal az indokkal, hogy tudatlanok, esztelenek. Ezzel a keresztre feszített Jézus az emberek „békessége lett, az ellenségeskedést lebontotta saját testében.” (Ef 2, 14) Pünkösd után Péter apostol teljes amnesztiát adott a zsidó népnek, amely Nagypénteken kicsikarta Pilátustól Jézus keresztre feszítését: „Ti megtagadtátok a Szentet és Igazat, az élet szerzőjét megöltétek, de Isten feltámasztotta őt a halálból. Tudom, testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtétek, mint ahogy a ti elöljáróitok is.” (Csel 3, 14.15.17.) Péter apostol ezzel a mentegetéssel leállította a nép és a vezetők háborúzását Isten Fia ellen és kiárasztotta a hittestvérekre azt a békét, ami a feltámadt Krisztus ajándéka az egész emberiségnek.
Nekünk is ilyen krisztusi, ilyen apostoli módon kell szeretnünk azokat, akik háborúznak ellenünk, akik szinte leprásként kezelnek, az utcán kikerülnek, a hátunk mögött kibeszélnek minket. Mindig mentegetnünk kell őket azzal a megértéssel, hogy tudatlanságból, elvakultságból, félelemből cselekszik mindezt; pártfogolnunk kell őket Istenhez így imádkozva: „Atyám, bocsáss meg nekik, és adj nekik értelmet, egyenes látást és józan észt!”
Ezzel a magatartással leállítjuk az ellenünk dúló háborút, és békét küldünk az ellenségeinknek. Ezt a békét a „békesség fiai” (Lk 10, 6) fogadják be, a „harag gyermekei” (Ef 3, 2) nem; de az nem veszik el, hanem visszaszáll ránk. Ezt Jézus mondta: „Ha valamelyik házba bementek, először ezt mondjátok: ‘Békesség e háznak!’ Ha a békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességetek; ha pedig nem, visszaszáll rátok.” (Lk 10, 5–6) Ezzel bennünk tartósan megtelepszik a béke, és képesek leszünk egész életünket békében leélni.
Tisztelt Ati! Bocsásson meg minden ellene vétkezőnek, és Isten is megbocsátja Önnek minden vétkét! Ezzel megszerzi a legnagyobb kincset, amit a földi életben meg lehet szerezni: a békés, nyugodt és derűs életet. Legyen ez meg már ebben az új esztendőben! László Atya
