2021. február 28., vasárnap
SZABADKAI HISTÓRIÁK

A szabadkai „kis Paganini”

A Pesti Napló című budapesti napilap 1921. január 23-ai száma egy fővárosi hangversenyről számolt be, amelyen a közönséget egy tizenhárom éves hegedűművész ejtette ámulatba.

„A Zeneakadémia hangversenytermében pénteken [január 21.] este egy szőke, matrózruhás kis fiu eljátszotta Paganini első hegedűversenyét, a közönség extázisban tapsolt a kis művész játékának és egyhangú volt a vélemény, hogy uj csodagyerek tűnt fel a hangverseny-dobogón. Most itt ül velem szemben a Vörösmarty-Utca 11. számu házban, egy harmadik emeleti lakásban, idegesen babrálja a kisujján lévő aranygyűrűt, borzasztó zavarban van, hogy egy felnőtt, majdnem öreg ujságiró felkeresi őt és komoly intervjut kér tőle. Most is matrózruha van rajta, szőke haját oldalt fésülve viseli, nagy kék szemeivel csodálkozva néz rám, a kis művészben semmi öreges vonás nincs, igazi gyerek, a szó legnemesebb értelmében a siker még nem rontotta el. Kérdéseimre kissé akadozva válaszol, de nem azért mintha gondolkodnék afölött, hogy mit akar mondani, inkább azért, mert mindent egyszerre szeretne elmondani” – írja a b. l. monogramot viselő szerző.

Felmerül a kérdés, hogy egy szabadkai helytörténeti tárcában miért elevenítünk fel egy budapesti hangversenyt és az ott fellépő hegedűművésszel készült interjút. A válasz igen egyszerű. Az ifjú hegedűfenomén, akit Nagy Jánosnak hívtak, Szabadkán született, és amint ez az interjúból is kiderül, városunkban kezdődött zenei pályafutása is.

A szabadkai Zeneiskola (Pekár Tibor: Szabadka zenei élete 1900–1920)

„Elmondja, hogy nagyon röstelli, hogy az Akadémián »kis Paganini«-nek hívják, azt hiszi, hogy ezt a nevet nem érdemli meg. Három és fél éves korában az apja, aki egy szabadkai péknél dolgozik, valami kis cigányfiút engedett be a lakásukba és ettől Jani megtanulta, hogyan kell fogni a hegedűt és a vonót. Amikor öt éves volt, a papája elvitte Lányi igazgató úrhoz [Lányi Ernő, 1907 és 1919 között a szabadkai Zeneiskola igazgatója], akinél Rados Dezső tanár ur komolyan kezelésbe vette Janikát. Azt mondja, hogy kilenc éves korában már Paganini-darabokat játszott. Szabadkán tudták róla, hogy tehetséges, mert a város Cremonából hozatott egy hegedűt és azt neki ajándékozta. A tegnapi hangversenyen is azon játszott.

A kommunizmus [az 1919-es Tanácsköztársaság] alatt Budapestre hozta az apja és ismerősökhöz adta kosztba és kvártélyba. Itt azonban nem jó dolga volt, gyakorolni nem engedték, fát hordattak vele és sokszor sort is kellett állnia krumpliért, fáért és cukorért. Azonban csakhamar megváltozott az élete. Egy véletlen a Zeneakadémiába vezette, ahol Kemény Rezső tanár felfedezte és azóta a kis Nagy János teljesen művészi pályájának szentelheti idejét.

– Boldog vagyok a tegnapi siker miatt – mondja – az újságok gyönyörűen írtak, pedig én érzem, hogy eddig csak a teknikámat fejlesztettem, ezentúl azonban meg akarok tanulni érezni is. Már hívtak külföldre, de én nem megyek, mert tudom, hogy még sokat kell tanulnom.”

A lap munkatársa felkereste Kemény Rezsőt, a Zeneakadémia tanárát is, aki tanítványáról a következőket mondta:

„ A kommün alatt jött hozzám, egészen elhanyagolt volt ugy a külseje, mint a zenei tudása. A szülei igen egyszerű emberek, az apja péklegény. Rendszeresen csak két-három éve tanul, azelőtt csupán alapjait kapta meg a hegedűiskolának. Végtelenül örültem, hogy tegnapi sikere beváltotta hozzáfűzött reményeimet. A közönség ugyanazt érezte, amit én már régen látok benne. Nem is tudom hasonlítani egyik csodagyerekhez sem, a temperamentuma teljesen egyéni és a vakmerősége, amellyel a legnehezebb feladatokat megoldja, egyenesen csodálatos. Remek teknikáján kívül igazi művész lelke van benne és én boldog vagyok, hogy a szívet fel tudtam benne ébreszteni. Természetesen további fejlődése is gondos vezetést igényel, mert ilyen gyermek épp oly könnyen hajlik a jóra, mint a hibákra.”

Sajnos azonban Nagy János ígéretes pályája, ahogy élete is, tragikus hirtelenséggel ért véget. A hegedűművészt 1922. december 5-én, mindösszesen tizennégy évesen, a Múzeum körúton halálra gázolta egy autó. Életéről Pekár Tibor, Szabadka zenetörténeti krónikásának Szabadka zenei élete 1900–1920 című könyvében is olvashatunk.