Nagy büdös semmi a létezés, amiből véresen, gennyesen kiárad hol a bú, hol meg az öröm, s egyszerűen csak ott marad a levegőben. Ide-oda repked, bár ez is csak képzelet. A ház, a tó, a piros kalapos nő, a varjú, mely minden pénteken álmomban üzenetet hoz nekem, mind meghívó a szekrényen túlra, egy olyan világba, ahol nem kell lesnem hallgatag a sok felfuvalkodott hólyag, már-már undorítóan ovális fejét. Ott, abban a világban számos elfeledett képzeletbeli barátommal összefutnék. Minden gyermeknek volt vagy van egy, igaz nem maradhatnak sokáig, talán, mint pillangó a réten egy-két hónapig. Ámbár sokak észre sem veszik őket, jobban törődnek az átlagos, feledhető tárgyakkal, mint magával a semmivel. Oly gyönyörű ez az állapot. Mint egy időbuborék, melyben örökké élhetnék, ha feláldoznám földi létem. Viszont nem hagyhatok itt mindent. Mi lenne az anyámmal? Belebolondulna a sok házimunkába... Na, és a húgommal, Cilivel? Esténként félne a gonosz katonáktól, hogy bejönnek, és netán elrabolnak minket. Mi lenne Lujzával, az én egyetlen barátnőmmel? Hisz csak én vagyok neki már és a mamája... És, és mi lenne apával, amikor hazatér a háborúból, és nem talál engem sehol? Sem a kedvenc rejtekhelyemen, sem lent a pincében, sem a szekrényben egy könyvvel a kezemben. Ezekért éri meg nekem élnem, ezekért az emberekért, akik, igaz, sohasem fogják megérteni a szekrényen túli világ valós földi értékét és fogalmát, talán azért, mert senki sem értheti.
