A félelem ma váratlanul betoppant megint... Olyan, akár a gonosz tündér a mesében, hívatlanul érkezik, és bennem azonnal megfagy a vér, amint megpillantom az arcát.
Ő azonban szemmel láthatóan jól érzi magát nálam.
Maga elé húzza a kávésbögrém és mosolyogva belekortyol. Ráhagyom.
Inkább kimegyek a konyhába, hogy másikat készítsek magamnak. Valójában csupán egy percnyi nyugalomra vágyom, kellene egy pillanat, hogy sóhajtsak néhányat és visszanyerjem a lélekjelenlétem... De követ a konyhába is, úgyhogy inkább csak gyorsan töltök magamnak és visszainvitálom a nappaliba kávézni mielőtt még feldühödne és átkot szórna rám.
Többféle hangja van. Bár nő, sokszor szólal meg az apám hangján: – Karolina, fiam, borzalmas vagy... te leszel a sírba eresztő kötelem – ezt mondja az apám hangján.
– Karolina rettenetes vagy – mondja a tanító néni hangján, anyu barátnőjének a hangján, a nagymamám hangján, a zongoratanárom hangján, a szomszédok hangján, a boltosék hangján, a nagybátyám hangján, a barátnőim anyukáinak hangján, a sógornőm hangján...
Ah, száz hangon beszél egyszerre és valamennyien hasonló dolgokat mondanak: – Mit csinálsz már megint??? Mindenbe belekezdesz és semmit sem fejezel be, hol a kulcs, hol a sál, hol a kesztyűd, hol jár a eszed, mit csinálsz már megint, már megint, már megint!
Ahhh... Úgy teszek, mintha mosolyognék... és csak csendesen szürcsölöm a kávémat. Megpróbálom megemlíteni, hogy szép az idő, érdeklődni, hogy szolgál az egészsége, megkérdezni, miért ilyen dühös rám... Halkan megjegyzem, hogy de... azért... befejezem, amit elkezdek... időnként... valójában mintha egyre jobb lennék ebben...
Hangosan felkacag.
A volt férjem nevetésével nevet...
Valamennyi volt kapcsolatom nevetésével nevet...
Vérfagyasztó többszólamú röhögéssel...
Legszívesebben befognám a fülem, de azt sem merem. Teljesen poraimba omlok, elveszett vagyok.
És tényleg, úgy érzem, legszívesebben itt hagynék mindent, félbehagyva, úgyis teljesen értelmetlen az egész...
Érzi a kétségbeesésemet és diadalmasan kacag...
De akkor... valamit meglátok a szeme sarkában... A kétely pici szikrája bújik meg ott.
És ez már elég nekem. Felemelkedek ültőmből és csak emelkedek és emelkedek és közben elkezdem sorolni A GYŐZELMEIMET.
Amikor megcsináltam. Amikor sikerült. Amikor kitartottam. Amikor segítettem, amikor megdicsértek, amikor értékeltek, amikor igenis végigcsináltam és megcsináltam, meg, meg, meg!
Amikor megérdemeltem, amikor mertem, amikor újra próbáltam és újra és újra és igen, azt is, amikor feladtam, mert már semmi, de semmi értelme sem volt folytatni!
És most... feláll... egy sértett királynő arckifejezésével néz rám...
–El ne merészelj átkozni... – sziszegem. –Bátrabb vagyok, mint BÁRKI, akit ismertél valaha is!
Velőtrázó kacajt dob felém és kivonul, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy megjelent...
Bénultan ülök egy percig, aztán felszakad belőlem a megkönnyebbülés sóhaja...
Ahhh... igen... sikerült legyőznöm megint.
