2024. március 28., csütörtök

Füstbe ment politikai örökség

A választások és az új elnök beiktatása közötti néhány hónap a leköszönő és a megválasztott elnök számára is nagy jelentőséggel bír az Amerikai Egyesült Államok politikai életében. Ebben az időszakban készítik fel a megválasztott elnököt az ország vezetésére, miközben fokozatosan megtörténik az átadás-átvétel. Az állami hivatalok, a különböző hárombetűs ügynökségek vezetői beavatják a folyamatban lévő, megoldásra váró ügyekbe. Emellett a megválasztott elnök felállítja kormányzatát, ismerteti a közvéleménnyel csapatának tagjait, tanácsadóinak névsorát. Eközben a leköszönő elnök ezt az időszakot általában politikai örökségének megalapozására használja fel. A rendelkezésére álló szűk időben igyekszik még a lehető legtöbb választási ígéretét teljesíteni, számára fontos ügyeket sikeresen befejezni. Az is gyakran előfordul, hogy az elnök ebben az időszakban egy utolsó nagy külföldi körutat tesz meg, vagy, ha sikerül, egy szimbolikus, de nagy médiafigyelemmel kísért nemzetközi szerződést ír alá. Mindezt abból a célból, hogy a Fehér Házat minél magasabb népszerűséggel hagyja el, remélve, hogy pártjában az elkövetkező nemzedék is az ő politikájának főbb elveit tekinti majd példának, amelyet folytatni kíván.

Az új évezredben eddig két elnök hagyta el a Fehér Házat. Nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük, egyikük sem éppen úgy távozott, hogy gránitszilárdságú örökséget hagyott volna maga után. A republikánus George W. Bush például egy viharos nyolc év után – amelyet többek között 9/11, az afganisztáni és az iraki háború fémjelez – leköszönő elnökként az utolsó hónapjait a 2008-as világgazdasági válság kezelésével töltötte. E válságért sokan éppen az ő adminisztrációját tekintették felelőssé. Egyik utolsó nagy külpolitikai eseménye a 2008. november 14-én és 15-én Washingtonban megrendezett G20-csúcstalálkozó is a válságkezelés jegyében telt. Bush végül úgy távozott a Fehér Házból, hogy tevékenységét csupán a megkérdezettek amerikaiak 34 százaléka helyeselte. Bush-nál csak Richard Nixon távozott hivatalából gyengébb támogatottsággal: 1974. augusztus elején a megkérdezett amerikaiak 24 százaléka tekintett működésére pozitívan. Mondani sem kell, hogy Bush elnöki tevékenységének kétes megítélését a Republikánus Párt is jócskán megsínylette.

Az ifjabbik Bush-sal ellentétben Barack Obama távozó elnökként szép sikereket tudott felmutatni. Eredményesen kezelte a pénzügyi válságot, csökkent a munkanélküliség és emelkedett az átlagjövedelem. Bár még hívei is vitatták új egészségbiztosítási rendszerét, mégis sikerült azt keresztülvinnie. A környezetvédelem területén pedig nem kevesebbel, mint a párizsi klímaegyezmény tető alá hozásával dicsekedhetett. Az elmondottak fényében nem véletlen, hogy Obama elnökségének utolsó pár napjában népszerűsége átlépte a hatvan százalékot. Soha nem volt olyan népszerű leköszönő elnök, mint ő. Pártja, a Demokrata Párt ugyanakkor ebből a népszerűségből azonban vajmi keveset tudott profitálni. Obama ugyanis nyolcéves elnöksége alatt keveset foglalkozott pártépítéssel, éppen akkor, amikor a demokratáknak megújulásra és fiatalításra lett volna szükségük. Így a párt jelentősen veszített korábbi befolyásából és népszerűségéből.

Most újabb amerikai elnök készül elhagyni a Fehér Házat, az előző két elnökkel ellentétben nem nyolc, hanem négy év után. Mégis Bush-sal és Obamával ellentétben a november 3-ai elnökválasztás után Donald J. Trump számára szinte minden lehetőség megadatott, hogy gránitszilárdságú örökséget építsen fel a rendelkezésére álló szűk időszakban. Bár a választásokat elvesztette, több mint 74 millióan szavaztak rá. Hivatalban lévő elnök soha korábban nem kapott ennyi voksot! Ebből a politikai tőkéből komoly hátországot építhetett volna fel magának a Republikánus Párton belül. Ezzel esetleges 2024-es újraindulását is jó előre megágyazhatta volna. E politikai tőkét még néhány diplomáciai sikerrel is megfejelhette volna, ami azért is lett volna előrelátó lépés, mert az elnök ezzel egy másik politikai tőkéjét erősíthette volna meg. Nevezetesen, hosszú idő után ő az egyetlen amerikai elnök, aki hivatali ideje alatt nem kezdett újabb háborúba. Ezt a tényt egy békeegyezmény megkötésével tehette volna még hangsúlyosabbá. Emlékszünk arra, hogy a választások előtt az ő közbenjárására szeptember 15-én az Ábrahám Egyezmény keretei között az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein normalizálta kapcsolatait Izraellel. Az önmagában történelmi jelentőségű változáshoz október 23-án még Szudán is csatlakozott. Egy intenzív diplomáciai előkészítés után január 20-a előtt akár még egy arab ország csatlakozása is elérhető lehetett volna. Sajtóértesülések szerint Mauritánia és Omán erre mutatott is volna hajlandóságot.

Donald J. Trump azonban a fent ismertetett lehetőségek egyikével sem élt. Leköszönő elnökként nem örökségének megteremtésével volt elfoglalva, hanem minden lépését egyetlen célnak szentelte alá, mégpedig, hogy bebizonyítsa: rendszerszintű csalások történtek a választásokon, és hogy a politikai megmérettetésen valójában ő nyert. Az elmúlt hetekben ez szinte rögeszméjévé vált. Még akkor is az esetleges választási csalásokkal foglalkozott, amikor már minden alkotmányos lehetőséget kimerített a választási eredmények esetleges megfordítására. Legutóbb szerdán tett egy kétségbeesett kísérletet erre, abban bízva, hogy az amerikai Kongresszus nem hitelesíti az elektori szavazatokat. Miközben tartott a képviselőház és a szenátus együttes ülése, Trump mondott egy tüzes beszédet a fővárosban összegyűlt híveinek, akik nem sokkal a beszéd után megtámadták a Capitoliumot és behatoltak az épületbe. Az ostrom során öten meghaltak, köztük egy rendőr. Hozzá kell tenni, hogy míg tájainkon nem ritka, hogy tüntető tömegek megtámadják az állam legfelsőbb szerveinek otthont adó épületeket, addig az Egyesült Államokban a Kongresszust utoljára 1813-ban foglalták el, akkor is idegen, brit csapatok. Mivel az amerikai történelemben eddig példátlan eseményre Trump beszéde után került sor, egyre többen vádolják őt felelőtlenséggel, és követelik a leköszönő elnök lemondását. Saját pártjában is egyre többen fordulnak ellene. A Capitolium ostroma után kabinetjében többen beadták lemondásukat. Sajtóértesülések szerint alelnökével már a formális kapcsolatot sem tartják. Egyre hangosabbak azok, akik lemondását követelik, sőt akár a történelemben először egy második impeachment eljárással is szembe kell néznie. Jelenleg nehéz megmondani, hogy a végletekig megosztott Egyesült Államokban mi fog még történni az új elnök január 20-i beiktatásáig, de elmondható, hogy bumerángként csapott vissza az, hogy Trump a veresége óta nem politikai örökségének megalapozásával volt elfoglalva. Jelenleg ugyanis nem négy év alatt elért eredményeiről beszél a világ, hanem esetleges felelősségéről abban, hogy a választások tisztaságának megkérdőjelezése a Capitolium ostromáig fajult.