2024. március 28., csütörtök
MÉDIA 36.

A világ a Twin Peaks után

Amely a jobbítás szándékával tönkretette a mozgóképszínházak és életeink többségét – Három évtizede, 1991-től szüntették be, fújták le a vízválasztó jellegű sorozatot – Azóta örökre megválto

Az abszolút releváns, művészi igényű tévéfilmsorozat, amit műfajilag szinte lehetetlen behatárolni, az újabb (a megjelenése óta máig tartó) időkben thriller-dráma-horror-krimiként címkéztek fel, és határozottan állíthatom, hogy pont ez a sorozat törölte el a zsánerekben gondolkodás ésszerűtlen, beskatulyázó törvényszerűségét. Paradox módon ugyanakkor bevezette a mára már jól ismert „mystery” szót a zsánernevek közé… Képes volt arra is, hogy az egyébként nem televíziózó embereket is (voltak-e akkoriban még-már ilyenek?) a készülék elé ültesse…

Dramaturgiailag remekül felépítette az akkor már szuperhíres David Lynch. Ő szerintem mindig is kétélű személyiség volt, addig, amíg könyvet írt a Transzcendentális Meditáció segítségével – talán, és megrendezte a szemetszúróan csapnivaló, a nézőt semmibe vevő, gúnyos-vitriolos Inland Empire-t is. Ez az az alkotás, amire már azt is mondták, hogy a mozi végső határait feszegeti, de szerintem durva szemköztköpése a szakmának, a nézőnek, mindenekelőtt pedig Hollywoodnak… Azonban ebben is van valami gyerekes, ami miatt Őfelségének talán még ez is megbocsátható, amellett, hogy épp Isabella Rosselinit vette feleségül… Ám megrendezte a remek Lost Highway-t (Útvesztőben, 1997) is, a szürreális elemekkel átszőtt ún. pszichothrillert, amelynek csupán a zenéje is egy olyan erős lemezanyagot képvisel, amit teljesen önállóan előadva/eladva is kasszasikert jelentett volna…Valamint ő jegyzi, persze a kitűnő, szintén szürrealizmusba hajló – szubjektív vélemény – talán egyik legnagyobb moziját, a Mullholland Drive-ot, valamint az Arany Pálmát elvivő, Nicholas Cage és Laura Dern által működtetett Veszett a világot (azaz Wild at Heartot), majd a Twin Peaks: Fire walk with Me!-t (Tűz, jöjj velem!-et) játékfilm-változatban. Nem engedhette meg Lynch úr akkorira már, hogy bármily téren is csalódást okozzon rajongóinak, a fekete-fehér Eraserhead (Radírfej, 1977) egykori abszolút enfant terrible-rendezője. S miért mondom, Hogy kétélű „kard”? Olyan, mint a siker, ha nem vigyáz az ember, belehülyül, megvakul, a sötétben botorkál, meghasonlik önmagával. Lynch pedig a teljesen onanisztikus Inland Empire (egyes sznobok által a csillagszekérig dícsért) jellegtelen, azonban igencsak rémálomszerű alkotással (ilyet Bunuel , Fellini már a ’60-as években is csinált) húzva nádtetőt addigi Taj Mahal-szerű karrierjére, a mozikban persze nullást érdemelve ki, a legkisebb mértékben sem volt sikeres.

Ez jó nagy pénzügyi bukta, azonban Dávidunk megjelent a film (Inland Empire) befejezte után L. A., azaz pontosabban Hollywood utcáin egy tűzpiros új Ferrarival. Meg sem merném kérdezni, mennyibe kerül egy ilyen, ha éppen a világ egyik legnevesebb rendezőóriásával – Lynch-csel, aki a Peaks-sorozat 3. évadjában (2017, 25 év hiátus után) színészként is szerepet vállalt –, összefutva alkalmam is nyílna rá.

Tehát a „kétélű”, amit emberekre nem szoktak mondani, de lehet „kétéltű” is (kommersz is, jó is, amarról és erről a világról is szól), csakúgy a sikerre mondhatjuk, minden joggal, hogy kétélű kard. Azonban itt és most még mindig arra lennék kíváncsi, az Inland Empire-t előre létrehozott szerződés alapján, előre behatárolt időpontig volt-e kénytelen elkészíteni, mert a rendező, a filmkészítés ma is élő, koronázatlan királya nyugodtan vállalhatja, előbbi művei alapján teljesen jogosan jár neki e titulus.

A Radírfej tömény undort keltő képei miatt, avagy ellenére (kinek hogy, ízlések és pofonok), de bizonyíthatóan ez tette meg D. Lynchet először csak kultuszrendezővé, a későbbi globális figura szinte ellentétpárjának, a minden cicomától menekülő, szinte jézusi szépségű Elefántembert (méghozzá, az Eraserheadhez hasonlóan, fekete-fehérben) is ő rendezte, úgyhogy érzékenységéhez, és lineáris moziteremtési tudásához kétség sem fér, meghat, könnyeket csal a szemekbe, ami az egyik legnagyobb teljesítmény, ugye, a szórakoztatóiparban…

S a hirtelen pl. 1994-ben megalakult a Madonna által létrehozatott a nagyköltségvetésű institúció-lemezkiadó, a Maverick. Ami: zene+méregdrága minifilmklip, amikor a digitális effektusok még nem voltak ennyire elterjedtek, Gus Van Sant korában, aki nagyon sok és rendkívül szerteágazó munkája kiemelkedő eredményeiként a Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magick c. albumának híres videóklipjeit készítette. Sok hasonló kisvállalkozás jött létre azzal a céllal, hogy a hivatalos zenetérképek alól kibányásszák az értékes, később majd az „új popot” tápláló underground-zenéket, olyan – zömükben jóhiszemű – emberek által beindítva, akik nem számoltak azzal, hogy a „jövőben” végképp elbutult lesz a zene, basszusdob-dob, néha egy kis cintányérszerűséggel, vagy pedig az őrületbe kergetően eredetietlen, nyálas és unalmas „millenial whoop”-os a másik véglett, ehát amikor Madonna megalapította, és arculatformálta végleg a Maverick stúdiót, amely azon igyekezett, hogy akkor még ún. alternatív (a szó igazi jelentése: választható, változ(tat)ható) bandákat gyűjtse össze és adjon ki velük minél több lemezt, tehát még a nagy csillagokban is beindult valami emberszerű, megunták szerepüket, vagy „okos” üzleti lépésekre készültek, ki tudja, de ami „öröktől” fogva tény: a „földalattiakból” táplálkozik és táplálkozott minden új áramlat, mind a zenében, mind a filmben, s egy idő után, amikoris „székházat” kapnak ezek az irányzatok, és saját hőseiket feldarálják. Mint akkoriban a Grunge-nak elnevezett irányzat – ami nem volt más, mint a szalonképes punk, néha nyafogós vokálokkal, és bombaként zúzó gitárokkal, azonban középtempójú számokkal, semmi túl gyors. Főmagiszterét, Kurt Cobaint pl., aki egy vadászpuskával lőtte fejbe magát 1996 táján, talán részben a siker nyomása, illetve a számára, kreatív ember létére tarthatatlan munkatempó miatt, esetleg extrémül durvalelkű felesége, a Hole-os Courtney Love meg-nem értése miatt… Maga mögött csupán két lemezzel és a a háromtagú Nirvana egy elkészült viszonylag szép unplugged-felvételével, amelynek gitáros-énekes-frontembere volt, és sikere csúcsán, akárcsak Ian Curtis, belátható ok nélkül, meghúzta a ravaszt a fejének szegezett kétlövetű vadászpuskán. (Senki se próbálja meg otthon, mert fiatal halottnak lenni se nem szép, se nem romantikus(!)), csakis a lélektelen mechanizmusoknak, az institúcióknak jöhet kapóra, ha egy húsz, szinte harmincéves srác elveszi saját életét, megmarad az addig befizetett adópénze, a befizetett nyugdíjalapban a pénze, a cégek dörzsölhetik markukat, boldogok, nem kell többet fizetni érte, „jól lenyúltuk”… úgyszintén a magánklinikák, (a távolabbi Nyugat nagy részén nincs ám mindenkinek egészségbiztosítása, a fogász pedig egyenesen megfizethetetlen), amelyekről Michael Moore – nem mindennapi jelenség!!! – kitűnő rendező-lázadó, több filmmel a háta mögött, amelyek a rendszer visszásságairól szólnak, igazán kiváló dokumentum-horrorfilmet készített, Sicko címmel.

A Twin Peaks sorozat első részének, második évadjának kisképernyőkre vitelének megszakítása-lefújása után a két utolsó részt 1991. június 11-én vetítették egyben. Jó Isten, mekkora hiba!!! Az ABC csatorna a szombat esti filmest keretében mutatta be az első epizódot, hét készült el az első évadban 1990 április 6-ától, és még gyorsan rendeltek hozzájuk 20-at, azonban, úgy látszik, megijedtek attól ABC-ék, hogy Lynch és Frost nem kívánnák hagyományos módon befejezni a történetet, legalábbis nem a hagyományos módon felfedni, hogy ki ölte meg Laura Palmert.

Azóta pedig az Ikercsúcsok, azaz Twin Peaks, a képzelt, Washington állambeli, alig huszonvalahány-ezer lakosú városka, ahol a külső, angyali máz alatt gyakorló ördögök, démonok élnek embertestekben, mégis bevonult a filmtörténetbe és a kollektív tudatba – esetleg tudattalanba, egyszer s mindenkorra tényleg művészi rangúvá emelve a tévésorozat-mozit… Számos alkotás készült utána, amelyek megpróbálták exploatálni, utánozni, lenyúlni, de szinte senkinek sem sikerült. Lynch pedig a zsebes Tűz, jöjj velem!-jét előtörténetként adta el játékfilm formájában később… Bizonyos vagyok benne, hogy a nagy D. L. sem tudhatta egészen biztosan, hogy egy teljesen új kor, sőt Aeon, világtörténeti korszak nyitánya lesz a Twin Peaks, az első igazán játékfilmművészeti érték, amivel már el is kezdődött a televízió regnálása a filmszínházakhoz képest, mára pedig a számítógép uralma válhat olyan teljessé, hogy szinte veszélyeztetve érezzük magunk: marad-e bennünk emberség, jobban fogunk-e lassan hinni számítógépünknek, mint első szomszédunknak?? Kénytelen vagyok megállapítani: Lynch filmnagyságot hozott létre. Ahogyan azt kifinomult eszközeikkel D. L., M. Frost, író-rendezők, a színészek, köztük Ray Wise Leland Palmerként, és a teljesen csavarodott psycho-swinges, kellemes és egyszerre hátborzongató, egymagában is remekmű-zene szerzője, Angelo Badalamenti – időnként Julee Cruise angyali hangjával bemutatják.

A Twin Peaks fő lineáris cselekményszála: a középiskolai szépségkirálynőt meggyilkolják, az elkövető után nyomoz az FBI-t „képviselő” ügynök. Ez az alapsztori, Lynch azon ritka alkotó-médiumok egyike, akik képesek közvetíteni a szellemvilág, és az anyagba fagyott között, és némi csodás gyermekiségüket – álmodozó elméjük részben megőrzött szűziességével tudnak szinte teljesen „interaktív” filmet készíteni. Mark Frost, valamint a színészcsapat: az idioszinkráziás Dale Cooper ügynököt alakító babaarcú Kyle McLachlan, Dana Ashbrook, Madchen Amick, a csodás pöttöm Sherilyn Fenn nyalókákkal a szájában lovaglócsizmában – akiről egy ponton Lynch azt nyilatkozta, hogy: alig 158 (cm) magas mennyország. Azt alkotás Badalamenti tökéletes zenéjével megteremtett hangulatával vált örök etalonná, azzal, hogy 25 év kihagyás után, 2017-ben közvetítették a harmadik évadot 18 résszel, melyek közül mindegyiknek a forgatókönyvét az eredeti alkotók, Mark Frost és David Lynch írták, s persze az utóbbi rendezte. Ezúttal – talán globális sikeréről is tanúságot téve, sok lengyel dolgozott rajta, a befektetők egy része is lengyel volt, testvérnépünk, olyanok, akik nem félvállról vették ezt a – talán a gyászon és veszteségen meditáló melodráma jellegű félig álomszerű filmes „detektívregényt”, valamint, elsősorban, a látszólag idilli közösség felszínének felkaparása után kapunk képet a devianciáról és a hipokríziát, képmutatást felfedő valóságdózisból, sőt átkukkantást is a latens és megnyilvánuló okkult erők világába, amelyben ugyan a kávét (szerintem koffeinmenteset), Dunkin’ Donuts-fánkot, és a pitét rituálisan fogyasztják, de az éj leple alatt a csodásan ápolt nappali emberek minden bűne előbújik, a csillogó, de mindhiába tagadottan, perverzül és nagyon sötét módon férges almában.