2024. március 29., péntek

Muraköz-országnak hűséges fia

Margitai József a tanár és a lapszerkesztő – Adalék a záruló sorozathoz

Dr. Mák Ferenc irodalomtörténész záruló sorozatában Margitai József tanító, tanítóképző intézeti igazgató, lapszerkesztő, történetíró, pályája végén kormányfőtanácsos nem mindennapi, áldozatvállalásoktól és nehézségektől nem mentes pályáját mutatta be. Az alábbiakban – Mák Ferenc választása alapján –Margitai József könyvéből idézünk részleteket.

A magyar–horvát testvériség II.

(részletek Margitai József könyvéből)

A horvát nyelv- és irodalom-történet tanúsága szerint a kultúra és vele az irodalom is a horvátok közt sok ideig a magyarral együtt fejlődött, s nemcsak amíg latin volt a politikai közélet, s részben az irodalom nyelve, hanem később is párhuzamban haladt vele, sőt táplálkozott belőle, mikor úgy nálunk, mint a Dráván túl a nemzeti nyelv kezdett érvényesülni. A horvátok a körösmegyei születésű Vitéz Jánost (1400–1472), Hunyadi János titkárát és Korvin Mátyás nevelőjét, a későbbi esztergomi érseket tartják náluk a humanista korszak megalapítójának. A horvát írók szeretik kiemelni, hogy Mátyás király az ő ösztönzésére alapított egyetemet Pozsonyban, főiskolát és híres könyvtárat Budán. Ezekben az intézetekben dolgoztak és tanultak horvátországi, dalmáciai és Raguza-köztársasági horvátok, s köztük az akkori írók legnagyobbja, Csesmiczki János (Janus Pannonius) pécsi püspök. A horvát írók nyelvükön magyar vonatkozású eseményeket énekeltek meg. P. o. Vetránich Buda eleste (1541) alkalmából írta Buda panaszát, melyben Bécsre hárítja Buda elestének okát. Pergovich Iván 1574-ben kiadta Verbőczy István Tripartitumát, Karnarutich Bruno dalmátországi horvát nyelven megénekelte 1584-ben Szigetvár elfoglalását.

E korból való művek nyelvét – s ez nevezetes körülmény – „szlavon” és nem horvát nyelvnek hívják az akkori írók, mert a mostani Horvátországnak a Dráva és a Száva közti része (Varazsd, Körös, Zagoria és Zágráb megyék) még a XVII. században is Szlavonia volt. […] A tulajdonképpeni Horvátország (Croatia) a Kulpától délre feküdt, de a török hódítás folytán lakossága egyre közelebb menekült az anyaországhoz, magával hozván a horvát nevet és jelleget is, és lassanként nyelvileg és érzelmileg is elhódította a régi Szlavoniának Magyarországhoz mindenkor hű szalvon ajkú népét. A XVIII. század elején vesztette el a „szlavon” nyelv sajátos irodalmi és politikai jelentőségét, és foglalta el helyét a horvát nyelv elnevezés. A „szlavon” nyelvvel együtt a Dráva és Kulpa közt fekvő terület Szlavonia elnevezését is csak akkor váltotta fel a „Horvátország” elnevezés; ezzel egyszersmind a régi „Szlavonia” neve Verőcze, Pozsega, Szerém és Valkóvár megyékre, Magyarország drávántúli megyéire tolódott át, melyeket azután az 1868. évi kiegyezés is Horvátországhoz csatolt. A régi „szlavon” nyelv azonban Szlavonország név eltolódásával nem veszett ki, mert fejtegetésünknek legfőbb bizonyságául ez a nyelv még ma is él a nép ajkán, ott, a régi helyén: Varazsd, Zágráb és Kőrös megyékben, Magyarországon pedig Muraközön, s tovább a mura- és dráva-menti vidékeken „kajkavec” tájnyelv elnevezés alatt.

Zrínyi Péter testestől, lelkestől magyar volt! – de horvát magyar, ki nem tudott, és is tudhatott különbséget tenni hazafiságban a két érzés közt; hisz minden példa azt bizonyítja, hogy abban a korban a magyar haza fogalmában benne foglaltatott a horvát haza fogalma is. […] A XVIII. század második felét és a XIX. század elejét, mint a horvát testvéri érzés legszebb időszakát említi a történelem. A magyarországi, horvát- és szalvonországi, boszniai, hercegovinai és dalmáciai ferencrendiek egy provincia alá tartoztak 1735-ig, illetőleg 1757-ig. ez az összetartozás kedvező hatással volt a délvidéki szláv zárdák magyar hazafias magatartására. Ennek nyomai a szerzetesek irodalmi ténykedésében is érezhetők. A szerzetesek latin, horvát és magyar nyelven írt műveinek legnagyobb része a budai nyomdából került ki. Kacsics Miosics András (1702–1760) ferencrendű atya a legnevesebb horvát népköltők egyike, […] sokat énekel a „magyar-horvát” vitézségről. A magyar nyelv 1792 óta a zágrábi, varazsdi, eszéki és pozsegai gimnáziumban, mint rendkívüli tantárgy szerepelt. Később, 1827-ben pedig a horvát szábor a magyar nyelvnek a horvát iskolákban való tanítását rendelte el.

A nyolcszázados testvéri megértésre és bajtársi viszonyra jönnek azután a szomorúbb idők! Amilyen mértékben gyengült a magyar és a horvát szíveket és érdekeket összekötő kapocs: a török veszedelem és a német törekvések ereje, olyan mértékben növekedett a magyarellenes áramlat úgy a politikában, mint az irodalom terén. A legelső s legkiválóbb konkolyhintő Vitezovich (régi nevén Ritter) Pál volt. Bécs megbízásából kutatni kezdi a régi horvát királyság határait, hogy Szent István koronájának tulajdonjogi viszonya terület dolgában meg legyen állapítható. […] Vitezovich hintette el a nagyhorvát eszme első magvát „Croatia rediviva” című munkájában (1703), az ő törekvése lett Gájnak, s később Starcsevicsnek mintaképe. A nagyhorvát eszme megvalósulásának politikai territoriális viszonyokon kívül egyik nagy akadálya volt még egy nemzeti körülmény: az egységes nyelv hiánya. A „kajkavac”, „čakavac”, „štokavac” tájszólás és más (ekavaci, ikavaci, ie- és ijekavci) kiejtési módok, a szóknak vidékenkint más- és másféleképen történő hangsúlyozása szintén akadályul szolgált a reformtörekvéseknek. […] Vitezovich terjesztette ki a régi Szlavoniára a Horvátország elnevezést, s az ő művei folytán lépett a „szlavon” nyelv helyére a minden délszlávot összefoglaló horvát nyelv.

A délszláv törekvések malmára hajtotta a vizet Napoleon azáltal, hogy 1809-ben Krajnából, Karinthia egy részéből, Isztriából, Grácból, a horvát tengermellékből, Dalmáciából és a szávántúli Horvátországból megalapította az Illir-királyságot. A horvát szívekben mély nyomokat hagyott a franciák uralma s közigazgatása, felébresztette bennük a nemzeti eszme és nemzeti nyelv iránt való törekvéseket. Ettől az időtől számítják a horvátok nemzeti ébredésének hajnalát. Végül a türelmetlen vendéggel, a szerbekkel lépett szövetségre ellenünk. […]

A horvát történeti könyvek lapozgatása alatt arra a meggyőződésre jöttem, hogy horvát testvéreink elferdítve szeretik közölni a magyarral való viszony történeti tényeit, vagy csak azokról írnak, és iskoláikban is csak azokat tanítják, amelyek az ő széthúzó terveiknek és törekvéseiknek kedveznek. Innen van az, hogy akik ezekből a könyvekből merítik a – bár nem néprajzi, de ősi politikai – testvéri viszonyra vonatkozó ismereteiket, azok váltig tagadják, hogy valami szorosabb kapcsolatuk volna a magyarokkal. […]

Lesznek-e még derültebb napjai a politikai együttélésnek? Vajon visszatérnek-e még Horvátországba és Szlavóniába a Garayak, Lackfyak, Ujlakyak, Corvin János, a Zrínyiek, Frangepánok s a többiek ideje beli állapotok? Erősen hiszem, hogy vissza fognak még térni a kölcsönös megértés napjai! Lesz még olyan idő, mikor a magyar nem lesz gyűlölt a horvát testvér előtt, mikor a régi emlékek felújulnak a szívekben, mikor a horvát iskolákban nemcsak a horvát, hanem a magyar hazaszeretetre is egyaránt fogják nevelni z ifjúságot, mikor a két nemzet tisztelni és tanulni fogja egymás nyelvét, s mikor a horvát a magyarral karöltve igyekszik politikai hivatását betölteni. Ez az idő majd akkor következik be, mikor a magyar és a horvát ismét válságos helyzetbe jut, mikor valamely közös ellenség ismét megjelenik a haza határán. Majd akkor, a közös baj, a közös érdek behegeszti a félreértések perpatvarainak sebeit, és összeforrasztja a széthúzó lelkeket.

[Margitai József]: A magyar–horvát testvériség; In: A horvát- és a szlavonországi magyarok sorsa, nemzeti védelme és a magyar-horvát testvériség. Írta Margitai József, a Julián-egyesület nyug. tanügyi tanácsosa; Budapest – Eggenberger-féle könyvkereskedés, é. n. [1918] 379–390. p.