2024. március 29., péntek

Különírjuk vagy külön írjuk?

Nem állítom, hogy a közösségi oldalak bejegyzései etalonnak számítanak a helyesírásban, bármelyik nyelvre is gondolunk, mégis akadnak olyan felhasználók, akik valamelyest adnak magukra meg a nyelvtani szabályokra. Épp egy igényesebb ismerősöm szövegében figyeltem fel a déli gyümölcs kifejezésre, amelynek hatására fokozott figyelemmel olvastam a folytatást. Aztán be is igazolódott a gyanúm. Persze hogy nem a déli 12 órakor elfogyasztott vitamindús táplálékról van szó benne, hanem banánról, citromról meg narancsról. Egyszóval, pontosabban egy szóval: déligyümölcsről.

Gyorsan meg is akartam lobogtatni mérhetetlenül nagy tudásomat, természetesen csak privát üzenetben, mondván:

– Barátom, kedves engedelmeddel én ezt a szót egybe írnám.

Hoppá! – veszem észre azonnal a saját kijelentésemet. – Ezek szerint egybe írnám, vagyis egy üzenetbe, nem pedig kettőbe, ugyebár?

Szerencsére időben észbe kaptam, egybeírtam az egybeírást, és nem halmoztam hibát hibára.

Sokadszorra szembesültem tehát a magyar helyesírás egyik sarkalatos kérdésével, amely természetesen már e rovaton belül is többször előfordult. Helyesírásunk útvesztői különben sem szűkölködnek buktatókban, de talán erre futunk rá legkönnyebben, ugyanis ehhez még külön csapdával szolgálnak számítógépes világunkban a mindentudó, de mégsem mindent tudó programok, amelyek piros, hullámos vonallal könyörtelenül büntetik minden félreütésünket. Kivéve ezeket. Mert nemcsak mi tudunk félreütni, hanem a toronyóra is szokott minden egész órára meg félre ütni, vagy mondhatjuk egy ennél kevésbé erőltetett példában, hogy a favágók a baltákat nem szokták tönkretenni, legfeljebb lazán tönkre tenni, de csakis pihenőidőben és semmi esetre sem pihenő időben, mert az sajnos sosem pihen. Hathúros hangszeren sem könnyű játszani, de ennél sokkal nehezebb hat húros hangszeren egyaránt szépen muzsikálni. Nem biztos, hogy nyakunkban a hideg zuhany jólesik, miközben a zápor jól esik. A halottkém is csak addig végezheti munkáját, míg így írjuk le a szakmáját, különírva már minderre képtelen lesz. A parasztfiú sem mindig megfelelő, különösen akkor, amikor az ifjú leánynak egy orvos és egy paraszt fiú csapja a szelet. Pesten szokták megkérdezni a vidéki látogatóktól, vajon tudják-e, hogy miért sárga színűek a földalatti szerelvényei. Hát azért, hogy könnyebben megkülönböztessék a vakondtól, amely tudvalevően egy föld alatti állatka. Sorolhatnám vég nélkül a tanulságos meséket, de ezúttal inkább nem térnék ki az olyan szelídnek tűnő kifejezések fejtegetésére, mint a disznókereskedő, hatökör, marhanyelv, jómadár, szarvas, vadgazdálkodás, nyuszikád, a különböző keménységű fákat kedvelő szúféléket pedig szóösszetétel formában meg sem merem említeni, mert még teljes joggal megvádolnának, hogy az állatvilágból az állat világba kalandoztam át.

Érdemes tehát odafigyelni, pontosabban oda figyelni, ahová írunk, és ha a fenti példákkal eléggé sikerült zavart keltenem, akkor talán böngésszük át a Magyar Tudományos Akadémia tanácsadó portálján az erre vonatkozó felvilágosításokat:

„Ha két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének együttese, akkor ezt az alkotóelemek egybeírásával érzékeltetjük. Például a szárazföld nem azt jelenti, hogy nem nedves föld. A jelentésváltozás miatt egybeírt összetett szavak alkotótagjai természetesen alkalmi kapcsolatba is kerülhetnek egymással. Ilyen előfordulásukban külön kell írni őket.”

Világos. Némi vigaszt jelent számunkra, hogy a teljes szabályzat 48 pontban tárgyalja ezeket a tételeket, így nem is csoda, hogy néha elbizonytalanodunk, sőt a végén még az akadémikusok is bölcsen hozzáteszik:

„A szabályok sokszor többértelműek, és a nyelvhasználók szövegkörnyezetet értelmező képességére építenek.”

Mindenesetre köszönjük, hogy ezt maguk is elismerik, emellett bíznak képességeinkben.

A német sokkal elegánsabban oldja meg ezt a problémát, inkább minden olyan szót egybeír, amelyeknek közük van egymáshoz, így azonban a nyomtatott cikkekben gyakran két teljes sort is kitesz egyetlen összetett szó, komoly megpróbáltatások elé állítva a szerkesztőket, nem beszélve az olvasóról. Épp ezért most eltekintek a mintapéldányok bemutatásától, pedig gyakran ráakadunk látványos terjedelmű, tehervonatra emlékeztető szófüzérekre. Ezzel ellentétben az angol legszívesebben különírja az összetevőket, megtisztelve intelligenciánkat, hiszen biztos benne, hogy hamar rátalálunk az egymáshoz kötődő szavakra, és még olyan egyértelmű esetekben is, mint például az önkiszolgáló (self-service), egyszemélyes (one-man), félidő (half-time), legfeljebb kötőjelet használ. Kivételt képez a jövőben várható rosszabb állapotra, az önállóságot nem tűrő rendszerre vonatkozó vészjósló kifejezés, ugyanis mindezt az angolban egybeírják. Főleg azért, mert immár van rá egyszavas kifejezésük (dystopia). Ez utóbbi, igencsak aktuális témakörből azonban lépjünk vissza még néhány szó erejéig a nyelvészkedés békés mezejére! Környezetünkben gyakran találkozunk délszláv nyelvekkel, ahol az összetett szavak esetében is előszeretettel alkalmazzák az „Írd, ahogy kimondod!” aranyszabályt, tehát mindig csak a fülünkre és a megérzéseinkre kell hallgatnunk. Ha meg éppen mindkét, szorosan összetartozó tag hangsúlyos marad a kiejtésben, akkor itt is a kötőjelet hívják segítségül: ugljen-dioksid (szén-dioxid), spomen-park (emlékpark).

Ennyi eszmefuttatás után végül magam sem tudom eldönteni, hogy különírjak egy-egy kifejezést, vagy inkább minden olvasónak külön írjak levelet erről az érdekes szabályról, és akkor körmölés közben biztosan rá fogok jönni, hogy a két cselekmény között bizony elég nagy a különbség.