2024. március 29., péntek
NAGYSZÜNET

A remény, amelyre szükségünk van

Amikor egy esztendő véget ér, és egy új kezdődik, tudatosan vagy éppen önkéntelenül egyfajta számadást végzünk. Számba vesszük, ami történt velünk, a jó dolgokat, amelyeknek örültünk, és a rosszakat, amelyeket a legjobb lenne minél előbb elfelejteni, kitörölni, mintha meg sem történtek volna. Az elmúlt napokban bennem is beindult ez a számadási folyamat. Azt hiszem, sokan vagyunk, akik úgy gondolják és érzik, hogy nehéz esztendőt hagyunk magunk mögött. Nehéz az az esztendő, amikor az Apokalipszis négy lovasa közül bármelyik megjelenhet. Sajnos, ebben az esztendőben a betegség és a halál is köztünk van. Napról napra bombáznak bennünket a fertőzöttek és az elhunytak számával, és tavasz óta gyökeresen megváltoztak a mindennapjaink, a munkánk, az óvodai-iskolai élet, a társas kapcsolataink, a szórakozási és művelődési lehetőségeink, családtagokat, rokonokat, szomszédokat, ismerősöket vesztettünk el a betegség következtében.

De a sok rosszban egy égi jel is megmutatkozott december 21-én, hisz újra látható volt a betlehemi csillag. Igaz, nem mindenki csodálhatta meg, és nem mindenhol. Ez a bolygóegyüttállás a bibliai időkben Jézus születését adta hírül, majd 1623-ban ragyogott újra az égi tünemény. Hogy újra láthassa az emberiség, várnia kell egészen 2080-ig. Valójában a Jupiter és a Szaturnusz, a két gázóriás olyan közel került egymáshoz a téli égbolton, hogy szinte egy „csillagnak” látszottak. Bármilyen magyarázata is van ennek a jelenségnek, a betlehemi csillag 2000 éves jele a remény jele. Reményre pedig igencsak szükségünk van, most különösen. A remény szó jelentése: „Bizakodás a sikerben; feltételezés, hogy egy helyzet jól fog alakulni, változni.” „Kedélyi állapot, vagyis kellemes előérzet, melyet valószínűleg bekövetkező valamely jónak várása támaszt és táplál bennünk.”

A remény az alapvető lelki mozgatóink egyike, személyiségjellemző, „amely a jövendőre és az egyén számára értékes, de nem túl távoli cél elérésére irányuló várakozás, amelyet általában a nem kielégítő jelen állapot indukál”.

Fontos emberi erősség a remény. Olyannyira, hogy számos neves pszichológus neve is felbukkan a szakirodalomban a reménnyel kapcsolatosan, így többek között A. Maslow, C. Rogers és Csíkszentmihályi neve is. A remény pszichológiájáról is beszélünk. A reménnyel mint pszichológiai jelenséggel a múlt század hetvenes éveiben kezdtek el tüzetesebben foglalkozni, és manapság már számos kutatás vizsgálta az összetevőit, mint például a pozitív beállítódást vagy a kreatív megküzdési módokat. A kutatók választ keresnek arra a kérdésre is, hogy a remény személyiségvonás-e vagy szubjektív élmény. Amennyiben személyes hatóerő jellegét, a kívánt cél megvalósításához szükséges belső motiváció erősségét vizsgálják, személyiségvonás, amennyiben a célok önvezérelt és hatékony elérésének becsült valószínűségeként értelmezik, szubjektív élményként vizsgálják. A remény mérhető, és mérhetősége a gyógyulás szempontjából vált fontossá (Hinds 1988), és jelentős tényező a testi betegségből való felépülés során, a betegség ellenére vagy éppen a betegség közepette megélt életminőség összefüggésében is (Rustøen 1995). Az egyik kutató (Brodda 2006) folyamatmodellben vázolja a remény lassan kifejlődő, de viszonylag stabil pozitív érzelmi állapot jellegét, amelynek külső megnyilvánulása csekély, azáltal azonban, hogy a vágy tárgyát időben közelebb hozza, elérhetőnek láttatja, bizonyos mértékű elégedettségérzetet kelt. A remény magas szintje mellett a személy motivált lelkiállapotba kerül, és pót- vagy előkielégüléshez jut. A kognitív összetevő, amely a várt esemény bekövetkeztének érzetét a megvalósulásnak mindig legalább a minimális szintjén tartja, egyfajta belső biztonságérzetet eredményez. A remény e modell szerint alapvetően szubjektív, személyes beállítottság, amely valami objektívre, külső eseményre vagy személyre mint a vágy tárgyára irányul – írja a reménnyel kapcsolatos értekezésében Kis Médea. Egy másik hozzáállás szerint (Rustøen 1995) a remény megküzdési stratégiának tekinthető, és mint belső diszpozíció lehetővé teszi, hogy a személy megbirkózzon a szenvedéssel, bonyolult, stresszteli helyzetekkel, ekként az adaptív viselkedés és az életminőség összetevője.

Jelen helyzetünk tekintetében a reményt megküzdési stratégiának tartom, mert a nehéz helyzetek átvészelésében az egyik legalapvetőbb mozgósító erőnek számít, ugyanakkor a mindennapi problémáinkkal való megküzdésünket is jelentősen befolyásolja az, hogy mennyire vagyunk reményteliek. Reménykedjünk, legyünk optimisták, mert remény nélkül nehezen tudunk segíteni magunkon, ahhoz ugyanis, hogy a nehéz helyzetekben is képesek legyünk kitartóan dolgozni a változásért, hinnünk kell abban, hogy az erőfeszítéseinknek meglesz az eredménye. A remény fogalmához szorosan kapcsolódik az énhatékonyság érzése, amely alapján az egyénnek szilárd meggyőződése van arra vonatkozóan, hogy képes végrehajtani azokat a cselekvéseket, viselkedésformákat, amelyekkel az általa kitűzött célt megvalósíthatja (Oláh 2005). Ne engedjük meg, hogy a reménytelenség érzése hatalmasodjon el rajtunk, mert a reménytelenség fokozott egészségi kockázatot jelent, mind az önkárosító magatartásformák, mind az élettani folyamatok viszonylatában. Reményt ad mindenkinek, ha tudjuk, hogy az összefogás, a segítség mennyire sokat jelenthet még pandémia idején is. Vigyázzunk magunkra, szeretteinkre, szomszédjainkra, munkatársainkra. Segítsünk azoknak, akiknek most szükségük van rá, például idős szomszédunknak úgy, hogy bevásárolunk neki, vagy megkérdezzük, mire van szüksége. Kövessük a szabályokat és az ajánlásokat. Összpontosítsunk a pozitív hírekre, keressük az életünkben a szépet és a jót, az örömteli pillanatokat. És reménykedjünk abban, hogy az új esztendő jót hoz nekünk.