Kedveseim!
Remélem megbocsájtotok nekem, amiért újra hagyományos tollat ragadok a sokkal gyorsabb messenger, viber, skype vagy más hasonló applikációk helyett. Tudom, sokan fájlaljátok, hogy valamiért megragadtam a személyes találkozások világában, ahol érezhető volt a tea illata, elvehető az asztalra helyezett alma, és meg lehetett fogni a szemben ülő kezét. Ez az én mindenségem, amiben kapcsolatokat tudok teremteni és ápolni. És sajnos a jelenlegi neheztelő körülményekben sem vagyok képes a bőr meleg tapintása helyett a hideg üveget simogatni...
Higgyétek el: oly nagyon szeretném, ha nem esne nehezemre a határokat nem ismerő, világot átölelő kommunikáció előnyeit használni. Sokszor próbálkoztam azzal, hogy leküzdjem a viszolygásomat. Mondogattam magamnak, hogy „az Isten szerelmére, sokkal idősebbeknek sem okoz gondot, megelégszenek vele, örömöt okoz nekik, te miben vagy kivétel?!” Megfeddtem magam, majd szidalmaztam és ostoroztam is. Tudtam, hogy ha őszinte örömmel nyúlnék a telefon után, akkor nem hidegülnének el a kapcsolataink. A baj csak az volt, hogy minden gombnyomást követően úgy éreztem, becsaptalak benneteket. Eltitkoltam, hogy nem esett jól a beszélgetés, mert meleg tekinteteteket megfagyasztotta a képernyő. És ahelyett, hogy közelebb éreztelek volna benneteket, még inkább erősödött bennem a tudat, hogy mily távol is vagytok tőlünk. Fájdalmamat igyekszem ilyenkor palástolni. Hazudok nektek. Ez pedig – mint tudjátok – az én világomban megengedhetetlen bűn...
Egy idő után letettem hát az önmagam győzködéséről. Időről időre a hiányotok oly mértékben gyötör, hogy mégis megnyomom a világot jelentő gombot. Aztán pedig megküzdök a lelkiismeret-furdalással. Ezt teszem most is…Éjfél van. Hallgatom a tél hírnökének süvítését: mintha a lelkemből szólna. Nézem a velem szemben levő üres székeket, és emlékezek. Azokra az időkre, amikor ti rendszeresen elfoglaltátok őket, kávét kértetek, és borral kínáltalak benneteket. Csak egy üdvözlésre „ugrottatok be”, mégis késő éjszakáig beszélgettünk. Együtt csodáltuk a csillogó fényeket, válogattuk a színes gömböket, és egymásba kapaszkodva élveztük a karácsonyfa mindent betöltő illatát. Pórusaink ugyanazzal az életörömmel töltődtek fel, amiből aztán mindenki hazavitt egy csipetnyit.
Emlékszem, amikor először hoztatok ajándékot az akkor még piciny leánykámnak. Azt is világosan látom magam előtt, amikor együtt sikerült megőriznünk a kételkedő gyermekem hitét: előre megbeszélt cselekkel csempésztétek a csomagokat a fa alá. Soha sem felejtem el, amikor a piciny fiam ezeregy levelet írt a Jézuskának, és ti segítettetek abban, hogy minden kívánsága teljesüljön. A mai napig tisztán hallok minden egyes szót, amelyekkel reményt és hitet adtatok gyermekeimnek és nekünk is. Élesen cseng a fülemben a poharaink csendülése, érzem a nekünk sütött kalácsok illatát, és látom a szemeitekben tükröződő odaadást.
Tudom, az idén először nem így lesz. Minden törekvésünk ellenére sem találkozhatunk, és már a határokat nem ismerő elszántságunk sem elegendő ahhoz, hogy vágyainkat teljesíteni lehessen. A székek üresen maradnak, a vendégváró tálról nem fogynak majd a finomságok, és a borosüveg is bontatlan marad.Egyet azonban megígérhetek nektek: december 25-én délben mi négyen leülünk azokra a székekre, meggyújtjuk az adventi gyertyákat, és énekelünk. Nektek. Veletek. Mert nem vagyunk hajlandóak elfelejteni az otthonunkat betöltő kacagásotokat. Szívünkben hordozzuk az öleléseitek gyengédségét. Lelkünkbe égett a jelenlétetek.
Itt lesztek hát az idén is. Nem a jéghideg kütyükön keresztül, hanem bennünk. Ott, ahol az egyetlen határokat nem ismerő erő létezik: a szeretet.
Áldásos ünnepeket kívánok nektek!
