2024. március 29., péntek

Mese a jövőből

– Apa, neked hogy telt a gyermekkorod? Miket játszottatok? Milyenek voltak akkor a videójátékok? – kérdezte.

– Haha – nevettem fel –, az én gyermekkoromban még nem voltak olyan elterjedtek a videójátékok. Elég volt egy labda, azt rugdostuk naphosszat az utcán, a parkokban. Két kő alkotta a kaput, kellett egy labda és mi. Semmi más nem számított.

– Egy labdát rugdostatok? Elég bénán hangzik.

– Nem volt béna. Boldogok voltunk. Együtt lehettünk, szórakoztunk, álmokat kergettünk. A saját álmainkat, azt, ami nekünk tetszett. Ezt senki nem vehette el. Akkor még nem a képernyők uralták a tudatunkat, nem nullák és egyesek voltunk. Legalábbis nem olyan értelemben, mint most. Lehettél sportoló, tudós, tűzoltó, ügyvéd. Álmodhattál bármit. Nem mondták meg ötévesen egy algoritmussal, hogy miben vagy jó, hogy mihez van érzéked. Abban voltál jó, amit szerettél. Amiben hittél. Végül is ettől vagyunk emberek, nem?

– Hogy érted ezt, apa?

– A hit, fiam, az ébren álmodás. Ez tesz bennünket emberré. Amikor a Wright fivérek elkészítették a repülőt, először csak ébren álmodtak. Nem mondta meg nekik egy kvantumszámítógép gyermekkorukban, hogy ők bizony úttörőnek születtek. Egy úttörő magától az, nem azért, mert valaki megmondta neki, hogy az legyen.

– Nem biztos, hogy értem, de azért próbálom felfogni. Azt mondod, a világ nem volt mindig ilyen? Nem minden a képernyőkön keresztül történt? Néha tízen is együtt játszottatok? Egy helyen? Számítógépek és digitális tér nélkül?

– Pontosan ezt mondom. A világ nem volt ilyen fejlett, de az emberek fejlődtek, tanultak, kutattak. Célokért küzdöttek. A 20. századot háborúk sújtották. Nehéz idők jártak, amelyek nagy embereket szültek, nagy álmokkal és tenni akarással. Még egyszer mondom, nem egy algoritmus döntötte el, hogy átírják a történelmet, ők döntöttek. Szabadon. Maguktól. Önállóan. Hogy a társadalom és az emberi közösségek javát szolgálják. Sajnos ezek a nagy emberek túl nagy kényelmet hoztak. Az emberek ellustultak, mindent a fotelből szerettek volna megoldani. A 10-es években kezdett igazán teret hódítani a digitális világ és tér. Jöttek az okostelefonok, a játékkonzolok, a nagy tévék. Az emberek függtek az eszközeiktől. Egy Instagram nevű alkalmazásban mindenki képeket töltögetett fel magáról. Persze, kicsit átalakítva, hogy mindig szépnek tűnjön, a világ legimpozánsabb helyein. Csak a hazugság kaphatott ott helyet. A valóságshow-k szereplőit, egy rakás szerencsétlen embert, szándékosan aszerint válogatták össze, hogy a személyiségeik ütközzenek. Konfliktus kellett a népnek, ezek a műsorok megadták. Aztán már ez nem bizonyult elégnek. A nép mocskot akart a tévében. Ekkor már kevésbé intelligens, milliók szeme láttára pucérkodó embereket válogattak be. Jött a netes pornó. Nem volt szükség hús-vér prostikra, azok megmaradtak a gazdagoknak. Persze, nem mondom, hogy kellenek a prostik, csak nem véletlen, hogy a nagyapádnak még voltak nőügyei, míg az én generációmnak már alig. Elértünk egy kort, amikor az emberek digitális profiljait szerettük meg, nem magát az embert, amikor a netes műnőkbe szerettünk bele, nem a hús-vér anyákba, amikor már a telefonodat szorítottad, nem édesanyád kezét. Aztán elérkezett a 2019-es esztendő vége. Vagy a 2020-as eleje, nem is tudom. Lehet, hogy inkább a kettő egyben. Kínában – hol máshol, akkoriban már minden Kínában készült, hiszen a kitűnő infrastruktúra mellé „ócó” munkaerő párosult – megjelent az úgynevezett Covid-19, vagyis egy koronavírus. A koronavírusok az állatokat fertőzik, rájuk veszélyesek, de néha-néha „átvándorolnak” az emberre is. Akkor is ez történt. Kínában 1000 személy ellátására alkalmas kórházat építettek fel egy hét leforgása alatt. Nem nagyon követtem a híreket, de erre felkaptam a fejem. Azért ez nem semmi. Szerencse, hogy nálunk nincs ilyen járvány, nem tudnánk kezelni. Hát, naiv voltam. Két hónap múlva egész Európában tombolt az új korona. A korona, amely megint leigázta a fél világot, csak most nem a királynő parancsára, hanem a természet vagy az Úr szavára. És hidd el, fiam, ez a veszélyesebb. Az emberek jönnek s mennek. Születnek s halnak. De a természet! A természet az más. A természettel szembenézhetsz ugyan, de nem nyerhetsz ellene. Szerencsére az akkori vezetők számtalan idióta döntése mellé legalább egy jó jutott. Vigyáztak ránk, ha már mi magunkra nem tudtunk. Karantén lépett életbe. Ad hoc megoldásnak tűnt, de működött. Először csak az idősek nem hagyhatták el otthonukat, aztán mindenkire kijárási tilalom vonatkozott, este nyolctól reggel ötig, majd délután öttől reggel ötig, sőt előfordult, hogy egyáltalán nem mehettünk ki az utcára. Furcsa idők voltak. Az akkor élők közül – kis és nagy embereket egyaránt beleértve – senki nem szembesült még ilyesmivel korábban. Háborúval igen, én is a kilencvenes évek balkáni polgárháborújában születtem. Nagyanyád sokat mesélt nekem azokról az időkről. Hiperinflációról, hitelamortizációról, üzemanyaghiányról. Lehet, hogy ezért is lettem közgazdász. Nem tudom. De a lényeg, itt most nem emberekkel háborúztunk, hanem a természettel, s mint mondtam, vele aztán nem lehet. Nem is tettük, elbújtunk. Karanténba vonultunk. Biztos vagyok benne, hogy tízezrek életét mentettük meg a száműzetéssel. Jó döntésnek bizonyult. Meg kellett lépni. Aztán, mire véget ért a karantén, láttuk, hogy a baj sokkal nagyobb. Na nem a járvány miatt, az minden vészhez hasonlóan elült. A legnagyobb kórokozó miatt. Miattunk, emberek miatt. A digitalizáció korában felnőtt egy generáció, amelynél axiómát jelentett a képernyőbámulás. Nem kellett magyarázni, így ment az élet, és kész. Az idősebb generáció is alkalmazkodott. Mindenki netezett, instázott, face-ezett, nézte a Netflixet. A járvány elült, a karanténokat és a határokat feloldották, de az emberek nem mozogtak. Nem volt már semmi sem olyan, mint előtte. Nem akartam elhinni. Redukáltuk a világot nullákká és egyesekké. Előtte naponta, de legalább hetente láttam a barátaimat. Pecáztunk, sütöttünk, főztünk, söröztünk. Nagy királyság volt, de véget ért. A kényszerű karantén felgyorsított egy folyamatot, amelytől már akkor is féltem. Már nem jártunk össze. Nem csináltunk egy fizikai térben semmit. Azt mondtuk, hogy a járvány okozta pszichés állapot miatt, de ez nem igaz. Azért, mert a saját fejlettségünk tönkretett. Semmit nem kell már tudnunk és akarnunk. Minden csak egy gombnyomás. Ez bizony rohadtul kényelmes. Nem kell sem a munkahelyre menni, sem moziba, diszkóba, koncertekre, meccsekre. Sehova. Minden itthon van. Még csak azt sem mondanám, hogy karnyújtásnyira. Csak egy gombnyomás. Építettünk egy világot, amelybe saját magunkat zártuk. Egy világot nullákból és egyesekből, egy arctalan, személytelen világot. Egy világot, amelyben nincsenek valódi érzelmek, csak egy vetített kép. Talán el kellett volna hinnem, hogy a holografikus elv a válasz. 2020-ban feloldották a testünk karanténjait, de a tudatunk továbbra is abban maradt. Digitális karanténban, amely a testet is falak közé zárja az elmével együtt. Tudod, fiam, régen nem értettem, hogy a nagymamám miért nem tudja elfogadni a körülötte kialakult modern világot, pedig most én sem tudom. Azt mondják, a szingularitás valószínűleg tíz, talán tizenöt éven belül elérkezik. Ebben nem vagyok biztos. Szerintem folyamatosan szingularitásban élünk, és egyszerűen nem tudjuk értelmezni és használni a világot, még akkor sem, ha mi magunk építettük azt. Érted ezt, fiam?

– Apa! Szerintem te összevissza beszélsz.

– Bárcsak így lenne, fiam. Bárcsak tévednék, és én lennék az egyetlen, aki aggódik. Inkább aludjunk, későre jár! Jó éjt, fiam!