Az ünnepek közül talán éppen a karácsony és az újév azok, amelyek a leginkább összehozzák az embereket. Ilyenkor mindenki próbál kedvesebb lenni, és jobban odafigyelni a másikra. Különösen igaz ez a családokra. A szeretet ünnepének varázsa körüllengi az otthonok melegét. Elcsendesednek a hétköznapi viták, és mindaz a stressz is semmivé foszlik, ami a készülődés közben felgyülemlett bennünk. Ez az összetartozás ideje, a családé. Ilyenkor természetesen nemcsak azt tartjuk szem előtt, hogy mindenki a megfelelő ajándékot kapja, valamint hogy a legízletesebb ünnepi ételeket főzzük és tálaljuk, hanem felidézzük gyerekkorunk karácsonyait, újévvárásait is. Ezek az idő által megszépített emlékek édesítik meg a süteményeket, teszik finomabbá az asztalra kerülő ételeket. Ezzel együtt eszünkbe juttatják családtagjainkat, mindazokat, akik velünk vannak, és akik már nincsenek.
Ritkán ugyan, de előfordul, hogy a család egymástól távolra került tagjai egy-két generáció után mégis megtalálják egymást. A legtöbb esetben a gyerekként szülőktől, nagyszülőktől hallott történetek vagy azok foszlányai maradnak meg bennünk, amelyeket a családi legendák misztériuma övez. Ezeknek a többsége, ahogy felnövünk, mesebelinek, távolinak tűnik, és kikopik az emlékezetünkből. Néha azonban akad valaki, aki elég kíváncsi ahhoz, hogy utánanézzen ezeknek a történeteknek, felkutatva ezzel olyan rokonokat, akiknek létezéséről nem is tudott.
Így történt, hogy az Adán élő Morvai Nagybali Tamarát megkereste egy Brazíliában élő ismeretlen, aki a családja feledésbe merült magyar ágát kutatta, és kutatása hozzá vezette.
– Még 2016 telén kaptam az egyik internetes közösségi oldalon egy Flávio Apro nevű embertől egy üzenetet, amely gépi fordítással készült szövegként hatott. Elég bizalmatlanul fogadtam, de édesapám mondta, hogy valóban megtörténhet, hogy van rokonunk Brazíliában. Megkerestem Nagybali Margit nevű nénikémet, aki korábban már felkutatta és összeállította a Nagybali család családfáját. Elmentem hozzá, és közösen megvizsgáltuk a régi dokumentumokat, amelyek alátámasztották Flávio kutatásának eredményét. Nagyon megörültünk annak, hogy egy ennyire távoli rokon ránk talált. Szimpatikus volt, hogy annak ellenére magyarul próbált velünk kommunikálni, hogy még csak akkoriban kezdte el tanulni a nyelvet – mesélte Tamara.
Flávio ekkor már két éve próbálta megkeresni rokonságát Adán, mindaddig sikertelenül.
– Egy apai ágról magyar felmenőkkel rendelkező családba születtem. Kisgyerekként sokszor hallottam, ahogy a nagymamám magyarul beszél az apámhoz és a nagybátyámhoz. Rengeteg történetet hallottam a korabeli Magyarországról, Adáról, és sok képet láttam a nagymamám családjáról. Mindig is vissza akartam térni a gyökereimhez – hangsúlyozta Flávio Apro, a neves brazil gitárművész és tanár, valamint az egyik legelismertebb brazil zenekutató, több kiadott lemezzel, könyvvel és számos publikációval. Flávio emellett a németországi székhelyű Hermann Hauser Gitáralapítvány producere és dél-amerikai képviselője is. A brazil gitárművész tanári tevékenysége széles körben elismert a Maringai Állami Egyetem tanáraként és a Kaliforniai Fullerton Állami Egyetem vendégtanáraként, emellett számos brazíliai és külföldi intézményben is tanított.
Flávio számára fontos volt, hogy magyar állampolgár lehessen. Miközben beszerezte a családi dokumentumokat a honosítási folyamathoz, erőfeszítéseit rokonai felkutatásában végül siker koronázta. Így talált rá a ma is Adán élő Nagybali családra, akikről hamar kiderült, hogy valóban rokonok, miután régi családi fotókat és leveleket osztottak meg egymással.
Érdekes, hogy a magyar gyökerekhez való kötődés mintha átugrott volna egy generációt: az apja sosem szerezte meg az állampolgárságot, a nagybátyja pedig édesanyja halála után mintegy három évtizedig nem használta szülei anyanyelvét. Amikor Flávio elkezdett magyarul tanulni, megpróbált beszélgetni vele, az idős nagybácsi azonban nem igazán szólalt meg magyarul. Később, miután Flávio megismerkedett az itteniekkel, a nagybátyja bekapcsolódott egy Skype-beszélgetésbe. A család egymásra találása kellett ahhoz, hogy a régóta építgetett fal leomoljon, és a kilencvenkét éves nagybácsi újra folyékonyan megszólaljon édesanyja gyönyörű anyanyelvén.
Egy új élet reményében
Az első világháború után nehéz volt boldogulni a hétköznapokban. Az emberek még ismerkedtek a trianoni békeszerződés következményeivel. A lakosság sínylette a háború terhét, szegénység volt. Sokan döntöttek úgy, hogy a megélhetés és a jobb életkörülmények reményében külföldre vándorolnak. Akkoriban az Egyesült Államok már nem fogadott bevándorlókat, Brazília és Argentína viszont igen. Ezek az országok munkalehetőségekkel, földterülettel, biztos megélhetéssel kecsegtették a kivándorlókat. Korabeli feljegyzések szerint 1925 és 1927 között Európából a tengerentúlra több mint kétmillióan vándoroltak ki, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság területéről pedig több mint ötvenezren.
Ada környékén is hirdették a lakosság számára, hogy aki vállalkozik rá, az kiutazhat Brazíliába. A brazil állam támogatta mindezt, és egy irányba fedezte az útiköltséget mindazok számára, akik ott szerettek volna új életet kezdeni. Ekkor történt, hogy Nagybali Margit nagyapja, Nagybali Ferenc a feleségével, gyerekeivel és kiskorú sógorával 1926-ban kiutazott São Paulóba.
– Kislány koromban a nagyanyám szinte legendaként többször is mesélte a környezetében, hogy őket egy ismerős család úgy csábította ki, hogy egy képeslapot küldtek nekik, amin São Paulo egyik belvárosi épülete volt látható. Az alábbi sorokat írták a lapra: „Gyertek, nagyon jó minden! Ez a mi házunk, itt megy el a villamos előttünk.” Amikor a nagyanyámék kijutottak, kiderült, hogy abban a házban, ami előtt tényleg elhaladt a villamos, az a család cselédként dolgozott, ott voltak elszállásolva, az épület azonban nem az ő tulajdonuk volt – mesélte Gitka néni.
Nagybali Ferenc szerencsésnek mondhatta magát, hiszen a méltán jó hírű adai Kelemen bácsi műhelyében szerzett szerszám- és lakatosismereteivel egy új malom építésénél és fölszerelésénél talált munkát São Paulóban. Feleségének viszont egészségügyi gondjai lettek, szervezete nem bírta a helyi klímát, emiatt 1932-ben hazautaztak.
Ferenc legénykorában, az első világháborút megelőző években bálokon és táncmulatságokon prímatamburázott a környéken, főleg Moholon. Egyik zenésztársa Apró Gábor volt, aki Ferenc húgát, Viktóriát vette feleségül. Ők fiatal házasokként szintén vállalták a brazíliai utazást, ám Ferencékkel ellentétben nem tértek vissza hazájukba.
– Nagyapám többször emlegette, hogy az ő húgáék Brazíliában maradtak. Egyfajta marcangoló érzés volt nagyapámék számára, hogy a húgáékat a visszatérés lehetősége nélkül sodorta a sors az óceánon túlra. Sokan úgy mentek ki, hogy reménykedtek abban, egyszer majd visszajönnek. A levélváltások egyre körülményesebbek és az idő múltával egyre ritkábbak voltak abban a küzdelmes, forrongó világban. A hatvanas években egy Adáról kivándorolt, bizonyos Holló Samu bácsi jött látogatóba Brazíliából a feleségével Adára, így mihozzánk is. A nagyszüleimnek és a szüleimnek meséltek arról, hogy Viktóriának, akivel ők kint tartották a kapcsolatot, az idősebbik fia egy textilgyárban dolgozik műszerészként, a másik pedig rendőr lett. Nagyszüleim és szüleim a hetvenes években, illetve a nyolcvanas évek elején hunytak el. Nekem Brazíliával már nem volt kapcsolatom, csak ezek az emlékeim maradtak meg. Így számomra csak 2016-ban, Flávio érdeklődésének köszönhetően derült ki, hogy Viktória nagynéném rendőr fia tulajdonképpen Flávio édesapja – magyarázta Gitka néni.
A brazil rokon megtalálta magyar gyökereit
Amikor Flávio először felvette a kapcsolatot adai rokonaival, nagyon megörültek egymásnak, főként annak, hogy a család ismét egymásra talált. Ezt követően rendszeres hang- és videóüzenetek követték egymást. A gitárművész a nagymamája iránti szeretetétől vezérelve eldöntötte, hogy látni akarja nagyszülei városát, és találkozni szeretne ottani rokonaival. 2017-ben látogatott először Adára, ahol nagy örömmel fogadták.
– Nagyon izgatottak voltunk, hogy ellátogat hozzánk. Tanácstalanok voltunk, hogy mit is mutassunk neki Adából, ám hamar rájöttünk, hogy ő mindenre kíváncsi. Megnézte a templomot, ahol a nagyszülei összeházasodtak, ellátogatott a temetőbe a rokonai sírjához. Sok szeretettel fogadta mindazt az élményt, amit itt tapasztalt. Amikor meglátogattak minket, több rokont is lehetőségünk nyílt megismerni. Mi magunk sem tartottuk mindenkivel a kapcsolatot, és nagyon megörültünk, hogy mi is megismertük a gyökereinket és azokat a rokonainkat, akik itt élnek közöttünk Adán, de nem tudtuk róla, hogy egy családhoz tartozunk. Mindezt Fláviónak köszönhetjük – hangsúlyozta Tamara.
A családtagok elmondása alapján Fláviót nagyon barátságos, közvetlen és karizmatikus embernek ismerték meg, aki a családra jellemző külső vonásokkal rendelkezik. A brazíliai és az adai családtagok között teljes volt az összhang. Még Tamara két és fél éves kisfia is rajong Flávio bácsiért, akinek az előadásairól készült felvételeket gyakran nézi, és már ennyi idősen játékgitárt kért szüleitől.
Flávio 2018 márciusában São Paulóban a magyar nagykövetségen megkapta az állampolgárságot. Ennek örömére ismét Adára látogatott, ahol a színházteremben adott koncertet.
– Ada öreg város. Érzelmileg nagy hatással volt rám, amikor először odalátogattam, mert a város megőrizte a történelmi jellegét. Tartottam egy koncertet a könyvtárban. Beszéltem a közönséghez pár szót magyarul, és játszottam néhány magyar dalt is, ami nagyon közel hozott a magyar gyökereimhez. Ez egy nagyon különleges koncert volt számomra, ahol nagyon jól éreztem magam – mesélte Flávio.
Ezt követően Flávio 2019-ben a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán oktatott, viszont 2020 tavaszán a járványhelyzet miatt visszautazott Brazíliába. Ugyanakkor azt tervezi, hogy a jövőben többször is visszatér Vajdaságba a rokonaihoz. Nem is csak saját maga, hanem a kislánya miatt is. Flávio elmondása szerint előfordul, hogy miközben kislánya a babáival játszik, úgy tesz, mintha magyar lenne, és magyarul beszél annak ellenére, hogy csak néhány szót ismer ezen a nyelven. Apja szerint lánya nagyon érdeklődő, és büszke különleges származására.
Az Apro és a Nagybali család története nem mindennapos, ám igazán példaértékű. Ritkán fordul elő, hogy valakinek ennyire fontos legyen a származása. A családi kötelékek, bár megfakulhatnak, széttéphetetlenek, még akkor is, ha egy óceán választja el a feleket. Merítsünk ihletet ebből a történetből így a téli ünnepek idején, hiszen ennek az időszaknak a legnagyobb erejét éppen a családban, az együttlétben, a szeretetben találhatjuk meg!
