Elcsigázott, kiüresedett tekintetű emberek ülnek egymás mellett. Csak bámulnak maguk elé, egyesek a telefonjukba, mások a semmibe merednek. Az itt és most dimenziójától egyre távolabb kerülnek. Van, aki az előző órák, napok történéseit éli tovább vagy éppen újra, van, aki a rá váró feladatok és az előtte tornyosuló akadályok okozta félelmeinek gondterheltségét görgeti maga előtt.
Mindegyikükben ott lakozik számos apró történet, amelyek egy-egy izgalmas élettörténetté forrnak össze. Olyanná, amelyet hajlamosak rejtegetni mások elől. Talán azért, mert úgy érzik, nem tartozik másokra, csak rájuk. Csak az övék. Ahogyan annak a történetnek az egyéni olvasata is, amelyet együtt írnak meg. Mert az utazásuk története közös, még ha egyes elemei egyénieknek is tűnhetnek. A közös történet közös megélése előli menekülés vágya azonban mindegyikükben ott motoszkál, ugyanúgy, ahogyan az azt szüntelenül tápláló bizonytalanság és félelem. Mert nem tudják, nem is tudhatják, vajon találkoznának-e a történeteik, ha esélyt adnának egymásnak arra, hogy megismerjék azokat. Ahogyan abban sem lehetnek biztosak, vajon lennének-e olyan kapcsolódási vagy éppen ütközési pontok, amelyek hozzásegíthetnék őket a történeteik találkozásához, az élettörténetük esetleges összefonódásához. Ezért inkább távolságot tartanak, egymástól és önmaguktól, elutasítva ezáltal a közös történet megélésének lehetőségét. Olyannyira, hogy még csak bele sem helyezkednek. Kívül maradnak. Nemcsak a történeten, hanem az itt és most dimenziójának kissé talán kiszámíthatatlan, mégis számtalan különleges élmény megélésének lehetőségével kecsegtető képzeletbeli burkán is.
Utasok. Ez a címe annak a festménynek, amelyet az egyik magyarországi képzőművészeti galéria online tárlatának anyagában tekinthetünk meg. Utasok, akik távol maradnak egymástól és a közös történet megélésének lehetőségétől, még ha fizikailag oly közel is vannak egymáshoz. Utasok, akiket egymás mellé sodort az élet, mégsem váltak útitársakká. A közös történet megélésére és az egymás történeteinek megismerése irányuló vágyuk hiánya vagy éppen elfojtása miatt.
Utasok vagyunk mi, mindannyian, akik akár egyhangú, már-már unalmasnak tűnő zötyögéssel, akár kiegyensúlyozott, a szabályokat mindenáron követő haladással, akár izgalmas, veszélyes helyzetektől hemzsegő száguldással haladunk az utunkon. Azon az úton, amelyet életnek nevezünk. És közben számtalan apró történetből építjük fel életünk történetét, amelyet – akármennyire is próbálunk elzárkózni a minket érő hatások elől – igenis jelentősen befolyásol az, hogy utazásunk során kiket sodor mellénk az élet, kik azok, akikkel csupán néhány perc vagy óra erejéig, és kik azok, akikkel évekig vagy évtizedekig tart a közös utazásunk és a közös történetünk.
De ami talán még ennél is fontosabb, az az, hogy milyen hatást tudunk gyakorolni egymásra. Mert ugyanúgy, ahogyan a festményen, a valóságban is sok esetben tőlünk függetlenül sodródnak mellénk és sodródnak el mellőlünk emberek. Addig azonban, amíg együtt utazunk, korántsem mindegy, tudjuk-e segíteni, építeni, felemelni, illetve egyszerűen csak pozitív élményekkel feltölteni egymást, vagy sem. Az pedig, hogy tudjuk-e, akarjuk-e, szeretnénk-e, elsősorban tőlünk függ.
Utasokként is a döntéseink határoznak meg bennünket. Dönthetünk úgy, hogy útitársakká válunk azokkal, akikkel egymás mellé sodor bennünket az élet, és úgy is, hogy nem. Dönthetünk úgy, hogy belehelyezkedünk a másokkal közösen írt történeteinkbe, és úgy is, hogy nem. Dönthetünk úgy, hogy nem csupán túléljük, hanem meg is éljük a pillanatot, a történetet meg magát az életet, és úgy is, hogy nem. Rajtunk múlik!
