2024. április 19., péntek

Egyedül öröm, megosztva boldogság

Az óbecsei Ferencz Lajos és a zentai Opauszki Péter betegségről, életről, újrakezdésről, tanulási folyamatról

Gyermekkoromban úgy tanultam, hogy az idősebbeket tisztelni kell. Illik velük szépen beszélni, csókolomot vagy jó napotot köszönni, magázni, egészen addig, amíg esetleg másként nem kérnek erre. Aztán, ahogy jómagam is idősödtem, valamelyest finomult bennem a szüleim által tanított definíció. Az idősebbeket tisztelni kell, illik velük szépen beszélni, csókolomot vagy jó napotot köszönni, magázni, egészen addig, amíg esetleg másként nem kérnek erre, és akkor is tisztelni kell őket, ha éppen nincsen igazuk, mert velem szemben többévnyi, adott esetben több évtizednyi tapasztalatuk van abban, hogyan kell tévedni a dolgokban.

A közelmúltban leginkább az idő kérdése foglalkoztatott. Hogy sosincs belőle elég, mindig több kellene, mert sok a tennivaló, a 24 óra egy napra pedig nem elég. Ez a gondolatfolyam segített abban, hogy azon elmélkedjek, vajon bizonyos élettapasztalatok mennyire és miképpen segítenek minket az utunkon. Lehetséges, hogy valaki tizenévesen annyi mindent átél, hogy bölcsebb, mint egy ötvenes? Vagy hogy valaki huszonévesen olyan ismeretekkel rendelkezik, amelyeket szavakban még kifejezni is nehéz? És elképzelhető-e, hogy egyik pillanatról a másikra új életet kezdjünk, megváltozott körülményekkel körbevéve, egészségesebb szokásokkal? Riportalanyaim, Ferencz Lajos és Opauszki Péter okosabbak, tapasztaltabbak nálam, mert olyasmit éltek át, amit a legtöbbünk soha nem fog. Érdemes rájuk figyelni, életpályájuk tanulságos, egyben rendkívül motiváló is.

Ferencz Lajos neve sokak számára ismerős lehet, mert az óbecsei születésű fiatalembernek az egész tartomány szorított, amikor 2012-ben egy autóbaleset következtében kiderült, hogy új szívre van szüksége. A következő években viszonylag stabil volt az állapota, ám 2015-ben visszatért a légszomj és az ödéma, ezek komoly romlást jeleztek előre. Lajos ekkor Kaposvárra került, majd nem sokkal később már Budapesten találta magát. A gyógyszeres kezelés nem hatott, és a korábban a szerbiai Kamenicán már felajánlott szívtámogató ICD-készülék ismét felmerült megoldásként, csakhogy egy mandulaműtét miatt komplikációk léptek fel, Lajos szervezete pedig teljesen összeomlott. 2016 januárjában már egyértelmű volt, hogy új szívre lesz szüksége, az óbecsei fiúért ekkor indult el Vajdaság-szerte az összefogás. A történetmesélés során feltűnt, hogy riportalanyom pontosan fel tudja idézni, mikor, melyik dátumon mi zajlott az életében. Viccesen még azt is megjegyezte, hogy a most köztudatba jutó lélegeztetőgépeket ő már korábban kipróbálhatta, más és más funkcióban. A kórházi benntartózkodás során hullámvölgyek és -hegyek váltották egymást: Lajos az egyik hónapban még 100 kilós volt, négy héttel később már alig 45-öt nyomott. Az említett dátumok az ő életében akkor és azóta is fontosak, ezek a meghatározott pontok segítenek egyik állomásról a másikra jutni. Az új szív az év márciusában érkezett meg, Lajos (és a többi transzplantált) számára már akkor természetes volt az azóta a járvány miatt általánossá vált szájmaszk és kesztyű kombináció, vírusos időkben pedig felelősségteljes viselkedés. Lajos Vajdaságban ismerkedett meg későbbi feleségével, egészen pontosan akkor, amikor a Malomfesztiválra kilátogatva megköszönte a barátok, ismerősök támogatását. Most Röszkén élnek, Lajos az elmúlt években folyamatosan fejleszti és átképzi magát, a vajdasági gyökerektől azonban nem szeretne elszakadni, annak is örül, hogy óbecseiként ma is közel van a Tiszához. Minden évben tesz újévi fogadalmat, ám ezelőtt áttekinti a mögötte lévő 365 napot, s a múltbéli tapasztalatait felhasználva próbál javítani jövőbeli önmagán.

– Attól a ponttól kezdve, hogy megtudtam, hogy beteg vagyok, egészen addig, amíg megtörtént a transzplantáció, nagyon sokat foglalkoztam az egészségügyi állapotommal, azzal, hogy megértsem saját magamat: mentálhigiénésen, mozgásban, az étrendem kutatásával. Ezek fontos dolgok, főként azoknak, akik nem tudják, hogyan induljanak el egy új úton. Az első lépés, hogy változni kell – vélekedett az újrakezdéssel kapcsolatban Lajos.

Sportújságíróként természetesen tisztában voltam azzal, hogy másik riportalanyom, a zentai Opauszki Péter, a Tiszavirág Kajakklub tagja milyen nehézségeken ment keresztül, és azzal, hogy hol tart jelenleg, mégis bátorító volt hallani a még most is csak 17 éves fiatalember történetét, aki éppen 2020 decemberében vette át azt az 5 éves plecsnit, amivel a rákos betegségéből felépülve gyógyultnak tekinthető.

Péter elmesélte, hogy még 2015 tavaszán – amikor 12 éves volt – egy kajakverseny során figyelt fel arra, hogy valami nincs rendben vele. Lázas és erőtlen volt, a megmérettetés nem úgy sikerült, ahogyan arra számított, ám nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Azt hitte, egyszerű megfázás vagy influenza. Az iskolában sem érezte jól magát, aztán a vérvétel után kiderült, hogy a vérképe kifejezetten rossz. A Zentai Közkórházban készségesen segítettek neki, de édesanyja közbenjárásával hamarosan már Szegeden volt. Az első csontvelő-mintavétel nem sikerült, a második már igen.

– Amikor megtudtam, hogy leukémiás vagyok, hát, nem érintett túl jól, viszont én az első perctől biztos voltam benne, hogy túl fogom élni és le fogom küzdeni a betegséget – fogalmazott Péter a betegségével kapcsolatban, és nem véletlenül idézem szó szerint a mondandóját.

Én már azon mosolyogtam, ahogy Péter nem is a rosszul vagy a borzasztóan kifejezést használta, egyszerűen csak annyit mondott, nem érintette túl jól a hír. Ezek után már az a természetesség sem volt meglepő, ahogyan a hét kemoterápiás blokkról beszélt. Május elején kapta meg a diagnózist, december 20-án már a kezében tarthatta a negatív csontvelő-mintavétel eredményét. Péter 35 kilósan azonnal visszatért a mozgáshoz, az edzés fogalma azonban végérvényesen átértékelődött benne: a rehabilitációs tornán próbálta visszanyerni a mozgáskoordinációját, az erejét és az állóképességét, hogy egyáltalán bírja azokat a tréningeket, amelyeket a csapattársai csináltak. A sportolásban ráadásul még a mellkasába ültetett, a terápia során fontos orvosi port is akadályozta, ezért bár a protokoll szerint ezt a kezelések után fél évig a szervezetben hagyják, Péter kiharcolta, hogy szinte azonnal vegyék ki. 2016 februárjában már enélkül kajakozott. A magabiztosság és az ezzel járó mentális felkészültség miatt ő inkább úgy gondol a betegségre, mint egy pozitív tanulási folyamatra. A leukémiával való küzdelemben nem volt egyedül, sőt, a családtagok, a barátok és az ismerősök mellett nagy támogatást kapott a Szegedi Gyermekgyógyászati Klinika és Gyermekegészségügyi Központ orvosaitól, dr. Bartyik Katalin osztályvezetőtől, egyetemi tanártól és a lelki segítőtől, dr. Kovács Dénestől. A lélek gondozása azért volt szükséges, mert a kórház falain belül az ember elveszíti a szabadságát. A lelki segítővel játszottak, beszélgettek, szórakoztak a mobiltelefonnal, szóba került a kajakozás is, és egyáltalán nem volt pszichoterápia jellege a találkozásoknak. Péter a betegség első napjától kezdődően motivált volt, ám ami igazán segítette őt a mindennapi küzdelemben, az a kedvenc sportja, a kajakozás és az általa kiváltott szabadságérzet volt.

– Amikor egy kicsit kimozdulhattam a klinika falain kívülre, akkor Szegeden is a Tisza partját kerestem, hogy az evezősöket és a kajakosokat nézzem. Vártam, hogy csatlakozzak hozzájuk – emlékezett vissza Péter, aki jelenleg Zenta város egyik legtehetségesebb kajakosa, a Nyilas Misi-ösztöndíj révén folyamatosan kapcsolatban van Kucsera Gábor világbajnok magyar kajakozóval, a tervek szerint jövő tavasszal már a szerbiai válogatottal is edzőtáborozhat. Péter azt mondta, nincs B terve, mindig a sportsikerek érdekében cselekszik, nem is akar arra gondolni, hogy ne jöjjön össze a karrier. Én erre csupán annyit válaszoltam, hogy a sportban így születnek a bajnokok. Mindemellett jótékonysági akciókkal is kapcsolatba hozható, hiszen minden évben gyűjtést szervez a zentai és a szegedi kórházban gyógyuló kis betegeknek: idén már nemcsak ajándékcsomagot, hanem jókívánságokat is adhattak a gyermekeknek, ami Péter szerint még többet is ér, mint maga az ajándék.

Riportalanyaimhoz intézett utolsó kérdésem mindkét esetben megegyezett, és senki sem mondhatja, hogy túl bonyolult lett volna. Válaszolni azonban korántsem egyszerű rá. A kérdés csupán annyi volt: boldog vagy-e?

A fiatal Opauszki Péter azt mondta, boldog, mert olyan helyzetben van az életben, hogy tudja azt csinálni, amit szeret; tud azokkal lenni, akiket szeret; és tud ott lenni, ahol szeret lenni. Ennél pedig szerinte nem kell több. Ferencz Lajos először jót mosolygott a kérdésen, majd a következőket válaszolta:

– Van, hogy boldog vagyok, és van, hogy nem. Nem mondhatom, hogy a boldogság egy folyamatos állapot. Egy buddhista mondás szerint az embernek egyedül lehetnek örömei, de boldogsága csak akkor, hogyha ezeket az örömöket meg tudja osztani mással is.