2024. április 25., csütörtök

Alma és hó

A szép emlék olyasmi lehet, mint a régen látott unoka ölelése, akinek „arra sincs ideje”, hogy lesöpörje a havat a kabátjáról, ott olvad el csendben kettőjükön az előszoba ajtajában. Az emlék mindig él, legföljebb lehullajtott levelekkel, hogy ünnep táján életre kapjon és örömet hozzon, még ha öreg is már az az öröm, de vigasztaló.

Nem hiszek hát holmi megszépülő emlékekben, csak az igazakban és életerősekben, mert a mellékeseket elsorvasztja az idő, vagy ellobbannak már másnapra. Nincs hatalmunk fölöttük, és – nagy ajándékként – nem az értelem dönt a sorsukról, mert ha így lenne, bizonyosan nem egy narancs, cérnára kötött mézeskalács vagy egy alma kerülne ilyenkor az emlékezet karácsonyfája alá.

Kegyetlenebb – vagy csak másként zsarnoki korban –, de mindenképp szegényebb évtizedekkel ezelőtt Erdélyben autózott hazafelé az orvos a családjával. Amikor sötétedéskor már látták, hogy nem tudják legyőzni a régen látott hatalmas hóvihart, bekopogtak szállásért egy aprócska falu házába, oda, ahonnan világosság szűrődött ki. Szívélyesen fogadták őket, ital és meleg étel került az asztalra, összebarátkoztak. Állt már a karácsonyfa a szobában, s az orvos gyereke megkérdezte a vendéglátók gyerekeinek egyikétől, hogy mit kapott karácsonyra. Merthogy náluk így egy napot késni fog az angyal, de ő sok ajándékot kért, és bizonyosan meg is fogja kapni. A válasz így szólt: Egy almát. Mit? – hitetlenkedett. Ő pedig a tenyerébe vette az ajándékot, és megmutatta: almát. Azóta már harminc-negyven karácsony kínált újabb emlékeket, mégsem váltotta le egyik sem az akkorit: „Nagy csend lett bennem hirtelen. És azóta minden évben nagy csend van bennem karácsonykor. Eszembe jut az a kutyfalvi alma. És nagyon nagy örömmel telik meg a szívem.”

Mifelénk szebb idők jártak akkoriban, itt narancsot hozott a Jézuska, kettőt vagy talán hármat is, pontosan kiszámolva, hogy egyformán jusson minden gyereknek. Álmok teljesültek be a ritkán látott gyümölcs által, mert bár a karácsonyfa gyönyörűsége ámító volt, mégis hamar odaadtuk volna a szépséget a szaloncukor ízéért, de az vízkeresztig érinthetetlen volt, míg a narancs a gyors beteljesülés örömét hozta.

Annál hosszabb volt az út a Jézuska megérkezéséig. Angyal vezette bundás pásztorgyerekek járták a falut betlehemeket cipelve, hogy zord időben is, akkoriban még élő hittel hirdessék – házanként melengetve kezüket-lábukat –, nemsokára eljön a Megváltó. A reggel közeledtével pedig hótüskés szél vagy holdfényes hócsikorgás vezetett a hajnali misékre ádvent idején, hogy a szertartás végeztével a reggeli fényre nyíló templomajtó egy nappal közelebb hozza az ünnepet. A karácsonyfa pedig azon a napon ott csillogjon az asztalon a szoba apró ablakán besurranó hajnali fényben. Kezdetben csak az ezüstszínű szaloncukrok villantak annak bizonyságául, hogy van karácsonyfa, majd a többi a teljes valóság beteljesüléséül.

Ugyan ki vágyna a valóságra, amíg csodák tanúja lehet? És ki emlékszik a mindennapokba belerántó első karácsonyfa-díszítésre, ha van neki „igazi” emléke is? Kár fölnőtt ésszel gondolkodva megfosztani ettől a gyermeklelket. Mert úgy lakozik igazság a karácsonyi varázslatban, miként a mesékben is, de míg egyik csak a képzeletben érhető el, a másik a karácsonyban testet is ölt.

A minap egy idős énekesnő azt az egykori Mikulás-napi gyermekműsort is fölidézte, amikor az egyik gyerkőc bekiabált, majd erélyesen bizonygatta, hogy nincs is Mikulás. Sok-sok társa hitét rombolta volna le, élményüket rabolta volna el a „korán fölvilágosult” gyerek, ha az énekesnő – egyik igazságot sem megtagadva – nem tudja bevonni őt is az ünnepségbe. A kis különcöt az „igazmondó” szülei tették túl korán fölnőtté, ellopva ezáltal a majdan emlékké szépülő élményeket, amikor megfosztották a csoda, a meglepetés, a hirtelen rázúduló élmény örömétől. Míg a többiek majdan kosárnyi élményeik közül válogathatnak, ő csak az illúziórombolásáról tud mesélni. Oly kevéske kincs marad a puttonyában, mint annak az ifjúkorban levő lánynak, akit a karácsonyi varázslatról kérdezték, és azt tudta válaszolni, hogy ő csak a hideg telekre emlékszik.

Időközben gazdagok lettünk!? Nem várják már vízkeresztkor a nagyanyót – vagy úgyis hiába várnák –, hogy kis csomagjaiban a gondosan kiszámolt szaloncukrot, mézeskalácsot és almát szétossza unokái között, mert a karácsonyfa szegényes kínálatával régóta mellékszereplő az aláhelyezett ajándékok tömkelegében. Talán nem is volna baj ez, ha a heteken át tartó küzdelmes vásárlásról nem gondolnánk, hogy ezzel az örömforrásokat is beszereztük. Emlékszünk még, hogy mit kaptunk tavaly karácsonyra? És tavalyelőtt?

Amikor már mindent mindenkor megvehetünk – télen szőlőt, paradicsomot… –, a várakozást lezáró meglepetés öröme együtt vész el azzal az eséllyel, amely szép emlékké nemesedne a jövőben.

Amit elpazaroltunk, azon kár szomorkodni, ha az ölelés készsége és esélye megmarad. Már csak havat kellene vásárolnunk a tájra és szeretteink ruhájára. De ahhoz a mindenhatónak tűnő pénz kevés. Lehet, hogy hit és varázslat kellene hozzá.