A gimnáziumot követően magyar nyelvet és irodalmat tanult Újvidéken. 1977-től a Magyar Szó újságírója, a Tiszavidék melléklet, majd rovat szerkesztője, a napilap több kiadványát szerkesztette, hetvenéves történetét feldolgozó kötetének pedig szerzője. 2014-ben kiérdemelte a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének díját, 2016-ban Magyar Arany Érdemkereszt állami kitüntetésben részesült, 2019-ben a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Aranytoll életműdíjával tüntették ki. 2018-ban vonult nyugdíjba. Idén ő kapta a Magyar Szó életműdíját is.
Fodor István (Gergely József felvétele)
Fodor István lenyűgöző bölcsességgel és a tőle megszokott finom humorral, iróniával válaszolgatott, amikor gazdag életútjáról, valamint a szakma rejtelmeiről kérdezgettem. Tanácsait és meglátásait a médiában tevékenykedők minden generációjának szívből ajánlom!
Két éve vonult nyugdíjba a Magyar Szóból. Azóta is aktív, ír is, szerkeszt is... A lendület viszi tovább, a felkérésekre képtelen nemet mondani, vagy egyszerűen hiányzik ez a munka? Ezen túl hogyan telnek a nyugdíjas napjai? Kikapcsolódásképp mi mindennel foglalkozik szívesen?
– Negyven év után elvonási tünetei lennének az embernek. Bár vannak sokan, akik örülnek, ha megszabadulhatnak a munkától. Az újságírás alapjában szellemi tevékenység, nem volna jó föladni, helyesebb edzésben maradni. Tehát biztosan hiányozna, azért is, mert soha nem éreztem „rettenetes tehernek", soha nem vártam, hogy legyen már vége. Persze előfordulnak napok, hetek, amikor rájár a rúd az újságíróra vagy a szerkesztőre, amikor hajnaltól estig van tennivalója, amikor éppen két vagy három ember munkáját végzi. Mert az újság másnap mindig megjelenik, erről nem lehet megfeledkezni. A kötetlen munkaidőnek van előnye is, hátránya is, vissza is lehet élni vele. Mindenesetre én sosem szaladtam a szakszervezethez jogaim védelmében.
A jelenlegi munkám élvezetesebb, mert nem a napi rohanásban végzem, jut időm olvasni a témához, fölkészülni az interjúra, csiszolni a szövegeket. Munkaviszonyban erre kevesebb idő lenne.
Kikapcsolódás? Viszonylagossá vált, hogy mi is az. Amikor a kertben teher a munka, akkor az írás a kikapcsolódás, az olvasás szintén; máskor fordítva.
Kanyarodjunk vissza a pályája legelejére! Álmodott már gyermekkorában is erről a szakmáról? Hogyan került azután a média világába, milyen út vezetett az újságírásig?
– Kiskoromban csak a vasárnapi újságot ismertem – sokan olvastak akkoriban meg jóval később is Fölsőhegyen –, azt is úgy, hogy öregapám hetente néhányszor elővette, azt hiszem, mindent elolvasott belőle. Meg a Magyar Szó kalendáriuma volt meg. El szoktam mesélni, hogy az ezernyolcszázas évek vége felé kivették nagyapámat az első osztályból, tehát elvileg analfabéta volt, ennek ellenére szeretett olvasni. Később becsültem is érte. Meglehet, hogy tőle „örököltem" az újságolvasást. Meg a kíváncsiságot, hogy mi lehet benne. Általános iskolásként írtam néhány hírt és apróbb tudósítást, ez volt az indulásom. A gimnázium vége táján elküldtem egy színes írást az akkor még fiatal Tiszavidék pályázatára. Aratás idején a zentai malomban dolgoztam hajnaltól éjszakáig, ürítettük ki a zsákokat, raktuk le a búzát. Esős napokon pedig nézelődtünk az utcán, a vasúti pályaudvar környékén. Azt a látványt írtam meg, és díjazták. Az egyetem idején szintén részt vettem a Magyar Szó pályázatain, akkor is elismerésekkel. Alighanem ez döntötte el a választást. Nem a díjak, hanem a fölismerés, hogy közölhetőnek tűnnek az írásaim.
Fölvettek 1977-ben a zentai szerkesztőségbe, ezzel indult a hivatalos része a szakmának. Akkoriban komoly újság volt a Tiszavidék tizenvalahány ezres példányszámmal, nyolc–tizenkét oldalon. Igaz, én hivatalosan az újvidéki belpolitikai rovathoz tartoztam, de Zentán éreztem otthon magam.
Miben látta e szakma és hivatás szépségeit kezdőként, és miben látja ma, amikor már egy élet tapasztalata áll maga mögött? Egyúttal ugyanezt megkérdezném annak árnyoldalairól is...
– Nem is azt látom fontosnak, hogy kezdő voltam-e, hanem hogy más korban éltünk. Olyan időszakban, amikor a Magyar Szónak nagy volt az olvasótábora. Emlékszem, az újságárusnak reggeltől késő délutánig tartott széthordani a faluban a lapot. Nem állítom, hogy akkoriban sokkal jobban megbecsülték bérezésben az újságírást, de volt tekintélye. Nyilvánvaló, hogy jobban érezni lehet ezt a megbecsülést, ha sokan olvassák a lapot.
Egyértelmű, hogy jóval emberközelibb volt az akkori munkánk. Jártuk a Tisza mente településeit, sok emberrel megismerkedtünk, tudtunk a gondjaikról és örömeikről, sárban-hóban sem fordultunk vissza a tanyavilágból. A végén meg sokszor együtt ettünk-ittunk. Egyúttal elmondom azt is, miért nincsenek mostanában jó riportok. Hogy ne sértsem meg a kollégákat: miért van csak kevés. Mert ezek a találkozások már elmaradtak, „sosincs ideje" az újságírónak. Pedig gyakran a laza beszélgetések adták meg a riport sava-borsát, amikor már azon is túl voltunk, hogy „ugye, ezt nem írja". Persze a bizalommal nem szabad visszaélni. Aki ezeket a hosszú napokat munkának könyvelte el, annak bizonyára nehéz volt az újságírás.
Jártam ugyan Szlovéniától Koszovóig és Macedóniáig több helyen – alkalmi feladat volt, elvégeztem.
Panaszkodhatnánk, hogy jaj, akkor magnónk sem volt, meg filmre fényképeztünk, a fényképészhez el kellett menni háromszor, de ezzel járt ez a munka. A legnagyobb könnyítést a számítógép és digitalizálás hozta, leváltva az írógépet. Következmények nélkül lehet javítani a szöveget, átrakni részeket, betoldani, bemásolni, szép kéziratot leadni. Sajnos nem mindig látom az újságban ennek a hozadékát.
Számomra most az a szép, hogy javarészt saját gondolataimat, világlátásomat vagy véleményemet adhatom tovább. Az internetnek köszönhetően azonban nagyon sokan fölcsaptak „újságírónak", nem biztos, hogy rám kíváncsiak. Lehet, hogy a szomszédasszony kakasa színesebb a közösségi oldalon, a kétszázadik sütemény pedig csábítóbb, de ezekhez még nem nőttem föl.
Az újságírói és a szerkesztői munka más habitust követel; maga mindkettőt végezte. Melyik az izgalmasabb, melyikben lát több kihívást?
– A szerkesztői munka nem könnyű, szükség van rá, de abban kevésbé érezhető az alkotás öröme. Legföljebb akkor, ha az újságíró remek munkát végzett. Nyilván a szerkesztő is örül annak, ha jó írás kerül a kezébe. Az újságírásban több a kihívás, de így az ember a saját szerencséjének vagy sikerének a kovácsa. A szerkesztőt szorítja a lapzárta, néha kapkod, de őt csak akkor „fedezik föl", ha valamit nagyon elront. Talán mégis kivételt képezett az az időszak, amikor a Tiszavidéket szerkesztettem, mert akkor egy egész újságon tudtam lemérni a munkámat.
A Magyar Szó több kiadványát szerkesztette, illetve egyet írt is. Ezek a feladatok mennyire állnak közel magához?
– Én megfordítanám a sorrendet, mert a nagyobb kihívást a Magyar Szó hét évtizedének a megírása jelentette. Ehhez valóban szükség volt rábeszélésre. Azt hiszem, jobb lett, mint amire számítottam, úgy érzem, benne van az egész korrajz. Megnyugtató, hogy az egyik idősebb és elismert kollégám – nyilván viccesen – azt mondta, hogy „én sem tudtam volna jobban megírni." Természetesen az első könyvszerkesztés is kihívás volt, de néhány kollégával együttműködve túljutottunk rajta. A hatodikat szerkesztettem az elmúlt hónapokban Zúgtak a harangok címmel. A Trianon százéves évfordulójára a Magyar Szóban megjelent írásokból állt össze. Így, könyvben teljesebb és más élményt nyújt, mint az újságban olvasni. És úgy érzem, átfogó képet ad az akkori időkről, elsősorban a délvidéki helyzetről.
Több rangos szakmai elismerésben részesítették már, most a Magyar Szó életműdíját ítélték oda magának. Hogyan éli meg ezeket?
– Volt szakmai és állami elismerés is, de az igaz, hogy mindegyik az újságíráshoz kapcsolódik. Kezdetben természetesen lelkesítőbbek a díjak, de mindig megtisztelőek. Az újságíró munkáját kétfajta díj „koronázhatja meg". Egyiket adja a szűkebb vagy a tágabb társadalmi közösség, mondhatjuk, hogy ez hivatalos elismerés. Ha nem is vágyunk rá, jólesik. A másikra én jobban vágyom: hogy az olvasótábor legyen elégedett, az olvasóknak tudjak újat, többet, talán értékeset adni. A visszajelzés személyes kapcsolatok alkalmával nyilvánulhat meg, szerencsére ebben is volt részem. Hiába sorjáznának a hivatalos kitüntetések, ha a másik „díj" elmarad.
Jelen pillanatban milyennek látja a Magyar Szót mint a vajdasági magyarság napilapját, illetve hogyan jellemezné a helyzetét? Úgy olvasói, mint szakmai szemmel.
– Mondhatnám, hogy a kibicnek semmi sem drága, még ha időnként én is beszállok a partiba. Biztosan sok bírálatot lehetne mondani a lapra, de rettenetesen nehéz az internetes korszakban olyan munkát végezni, ami remek honlapot és ugyanolyan kiváló nyomtatott újságot eredményez. Mert bárhogyan is kerülgetjük, részben konkurálnak egymással. Nem olyan régen jöttem el, hogy ne emlékeznék: én is tanácstalan voltam és vagyok, hogy miként lehetne olyan rendszert kialakítani, amely a háromfajta olvasótábornak is megfelel – hiszen vannak olyanok is, akik mindkettőből tájékozódnak.
Jó volna, ha kissé „mozgalmasabb" lenne az újság: több műfaj, több rövidebb írás, több közérdekű és az említett emberközeli téma; kevesebb és rövidebb „protokolláris" írás. Jól tudom, hogy a Magyar Szónak közösségépítő szerepet is be kell töltenie, mégis valamelyest „gyorsulnia" kellene, több színnel, több ötlettel. Akár a köntösön, a külalakján is folyamatosan korszerűsíteni, rendszeresen modernizálni, ha már állítólag fölgyorsult a világ.
Élettapasztalata okán bizonyára számos hasznos tanáccsal tud szolgálni a mai és mindenkori újságíróknak, szerkesztőknek. Melyek lennének a legfontosabbak?
– Sok mindent elmondtam egykor a szerkesztőségben, aztán vagy megszívlelték, vagy nem. Tudom, hogy többen igen. Elmesélek két történetet. Lehet már negyven éve, kezdő újságíróként beosztottak a belpolitikai rovaton heti lapelemzésre. Fogalmam sem volt, mi fán terem ez. Aztán olvasói elvárásaim meg némi szakmai ismeretem szerint készítettem egy hosszas elemzést. Nem állítom, hogy nagy önbizalommal ültem olyan íróemberek elé, mint Burány Nándor, Németh István vagy Matuska Márton. És a végén Burány azt mondta, igen régen hallottak ilyen alapos elemzést. Azt már én teszem hozzá, hogy volt benne bőven bírálat is.
Más alkalommal két tornyosi pártalapszervezet viaskodásáról írtam. Gyorsan megtapasztaltam az ülésén, hogy merre húz a községi pártvezetés. Én meg „másik irányba húztam". Az írás a Magyar Szóban jelent meg, a Tiszavidék szerkesztője megjegyezte, hogy majd a lapalapító, a Szocialista Szövetség megvizsgálja az ügyemet. Aztán elhallgattak vele. Azért mondtam el a két esetet, mert azt hiszem, hogy kell a szakmához igazságérzet, ami kijelöli az irányt, és nem szabad eltántorodni tőle. Meg némi bátorság is, ha az igazságot szolgálja. Talán ez is élettapasztalat, de még a kezdeti korszakból. Annak, persze, sosem voltam híve, hogy mellékes témából fölfújt és semmitmondó, ártó szándékkal készülő írást kreáljak.
Talán a legfontosabb: nem volna szabad, hogy bárki is túlérzékeny legyen, ha a hibái kerülnek szóba. Ilyesmit gyakran tapasztaltam. Elég sarkosan fogalmazok, amikor azt mondom, hogy aki nem a lap jobbítását tekinti a legfontosabbnak, tehát a hibáinak a kijavítását, hanem sértődötten félrevonul, az nem újságírónak való. Régen a szemétkosárba dobott kéziratok markánsan hozzájárultak a hibák kijavításához. Azt hiszem, meg is edzették a túlérzékenyeket. Hacsak már nem számít zaklatásnak az alapos munka megkövetelése is.
