2024. április 20., szombat
KÖNYVEK RÓLUNK NEKÜNK

Talpig harangzúgásba öltözve

Trianon és a Délvidék

A döbbenet csöndjében olvastam hétről hétre a Magyar Szóban a Zúgtak a harangok című sorozat írásait; egykori pályatársak és megfontolt fiatalok oly leplezetlen őszinteséggel vetettek számot a közösségünket a trianoni békediktátum nyomán ért veszteségekkel, hogy a megszólalásuk számomra fölért az újjászületés misztériumával. Mert az ország ugyan elveszett, de az emléke és az öröksége – minden valamikori értékével együtt – a maga pazar színeiben a délvidéki magyarság lelkében él. S most, hogy Fodor István szerkesztésében Zúgtak a harangok – Trianon 100 címmel könyv formában is megjelent a vallomások-számvetések gyűjteménye, különös eseménye ez a százéves évfordulónak. „Száz esztendővel ezelőtt – 1920. június 4-én – hatalmas tragédia érte Magyarországot és a magyar nemzetet: olyan békekötésre kényszerült, amely egy évszázad múltán sem csupán rossz történelmi emlékként él a magyarság tudatában, hanem a késői leszármazottak is viselik következményeit” – fogalmazta meg a kötet előszavában a szerkesztő, és az összegyűjtött közel félszáz írás mindegyike valóban egyszerre lett a körültekintés, a számvetés és a fölegyenesedés őszinte pillanata.

Az eredeti cél valóban az volt, hogy a szerzők a trianoni békediktátumhoz kötődő délvidéki, elsősorban vajdasági történéseket tárják föl, de az érintettség élménye megcsillantotta a teremtő túlélés reményét is: Megfeszíttetve, de meg nem törve, ahogyan Sáfrány Attila fogalmazott a délvidéki magyarság Trianon utáni vallási életét bemutató írásában. 1920-ban a magyar területek megszállásában és elszakításában érdekelt államok mohósága nem ismert határt, amit csak tetézett a korabeli Magyarország tehetetlensége, Károlyi Mihály elpancsolt „országmentési” igyekezete, és Kun Béla tanácsköztársaságának halva született kalandja. Erről beszélt Raffay Ernő történész a Mihályi Katalin készítette interjúban, amikor rámutatott: amit a politikusok tettek, az „a legalapvetőbb magyar érdekek elárulása” volt. Nagy Tibor A lavina elindult – Máig nem heverte ki a délvidéki magyarság a trianoni vérveszteséget című írásában kiemelte: a magyarság a világháborút lezáró békekötés pillanatától országa védelmére kényszerült, de katonáit a politikusai lefegyverezték, így azután az előrenyomuló szerb, román és cseh katonaság terrorjában korán megtapasztalhatta az elnyomás, rablás, megaláztatás, bántalmazás, kisemmizés minden formáját, s „mindez a két világháború közti huszonkét évben sem sokat változott”. Ezzel együtt megkezdődött a „térség máig tartó balkanizálódása”. Ezt erősíti meg Trianoni szomszédság című írásában Pomozi Péter, amikor idézi felvidéki barátai aforisztikus megfogalmazását – ami az egész Kárpát-medencére igaz –: „a szlovák kultúra ezer éven át kiteljesedhetett Szent István országában, a magyar nyelv és kultúra a cseh és szlovák államokban száz év alatt végveszélybe került”.

A Magyar Szó Zúgtak a harangok című kiadványában, Trianon 100 éves évfordulóján arra is vállalkozott, hogy külön fejezetben vessen számot azzal a gazdag kulturális örökséggel, amely a kiegyezést követő fél évszázad során, a délvidéki városokban, a maga teljes pompájában megmutatkozott: sorra alakultak a középiskolák, a főgimnáziumok, a reáltanodák, a kereskedelmi oktatás katedrái, melyeknek tudós tanárai műveikkel megteremtették a vármegye magyar irodalmát. Tudós társaságok, egyesületek és olvasókörök népszerűsítették az európai modern ismereteket, miközben iparrá nőte ki magát a sajtó, mely befolyásával a kultúra népszerűsítője, a közélet alakítója-formálója lett. Kabók Erika Az úri város című, széles körültekintésében rámutatott, Zombor megyeszékhelyi státuszából eredő dinamikus fejlődésének a nagy háború vetett véget. Fúró Dénes A dél-alföldi metropolisz című munkájában részletesen bemutatta az Újvidéken működő nagyszámú társadalmi és jótékony egyesületet, melyek közül kimagaslott az 1860-ban alapított Első Újvidéki Nőegylet, az Újvidéki Dalárda (1869), az Újvidéki Magyar Kaszinó (1875), és a Szerb Olvasókör (1876). Hasonlóan gazdag Pesevszki Evelyn Szabadkáról, Fehér Rózsa Óbecséről, Homolya Horváth Ágnes Zentáról, Kazinczy Paszterkó Diana Topolyáról szóló beszámolója. Virág Árpád A nemzetvesztéstől a nemzetegyesítésig című írásában azonban már előre tekintett, amikor megfogalmazta: Az anyaország célja: békében lenni a Kárpát-medencével, és fejlődőképes magyar nemzettestet alkotni.

Szakadozott, színét vesztette a történelmi Magyarországnak az a térképe, amelyre az íróasztalom fölött olykor rátekintek. Családi örökségként jutott el hozzám, gimnazistaként láttam először; véletlenül bukkantam rá odahaza a szekrényben, a gondosan összehajtott ágynemű alatt. Anyám 1944 óta rejtegette, „utolsó pillanatban” a polgári iskolai atlaszából tépte ki, és tette el emlékbe. Azt mondta: a térképnek a családunk tekintetében „megtartó ereje” van. Azt hiszem, ezzel az örökséggel a családom nem volt egyedüli, s a Magyar Szó könyve felett úgy érzem, velem együtt most sokan ülünk e térkép alatt.