2024. április 25., csütörtök

Családtagjainkból fakadó erőnk

A kincs, amit akkor kezdünk igazán értékelni, ha nincs rá lehetőségünk megélni

„Az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja” – tolmácsolja Pilinszky János az egyetemes bölcsesség sugallatát, és az idei ködös-borult, depresszív advent, karácsony idején, ebben a gyökerestől felfordult világban még inkább felértékelődik ez a tartalmas gondolat. Még az is érzi, hogy valami kizökkent a megszokott kerékvágásból, akinek eddig sikerült kivonnia magát a zúduló negatív információáradat alól, és már nem csak Ady Endre láthatja csonkán a holdat, mert valóban „Minden Egész eltörött”. Az egészséges, ép értelem egyik kapaszkodója lehet testi-lelki egyensúlyunk menedéke, ha nem csak önmagunk lénye körül forgolódunk, hanem mások, családtagjaink, barátaink, embertársaink, közösségünk támaszai, társai vagyunk.

Mégis, személyiségünk elsődleges, és mindent meghatározó alapja a családi kötelék. Akkor is, ha megadatott az elfogadó-támogató háttér, és akkor is, ha nem. Akkor is, ha csupán fizikailag, indulatokkal küszködve, szeretetközösség nélkül, sok esetben képmutatóan élünk egy fedél alatt vér szerinti hozzátartozóinkkal. Akkor is, ha csak az anyakönyvi kivonatokban olvashatjuk a szülők neveit, akikhez lélek-kapocs alig, vagy egyáltalán nem köthető, de a nevelőszülők odaadásának köszönhetően megélt „bölcső” ezt a hiányt felülírja. És akkor is, ha nem.

Van, aki könnyebben, van, aki érzékenyebben veszi a gyermekkori élményeket, a nehézségeket, a szigort vagy a közönyt. Egyesek az apróságokra is lázadóként robbannak, vagy magányosan, traumaként élik meg. Másokról meg leperegnek a súlyosabb élmények, illetve csak látszólag, mert „odabenn” láthatatlan, az egészségre kiható rombolást visznek véghez.

A gyermek számára teher sokszor a szülői korlát, nyűg a társadalmi elvárások és a konvenciók halmaza, amivel a családi köteléket azonosítja. A hangosabbja, vagy a bátrabbja pedig nem rejti véka alá a véleményét, lázad. De nem csak az igaztalan döntések miatt, hanem azért is, ha a szülők boldogtalanok. Mert apának, anyának egyre kevesebb ideje, türelme és kedve van önmaga vágyait teljesíteni, és egymásnak figyelmet szentelni egy-egy átrobotolt nap, hét után, a kézhez ragadt telefonnal.

Tökéletes, harmonikus, egymás fatális hibáit is elviselő, veszekedésektől, kihívásoktól mentes család szerintem nincs. Ne legyen illúziónk, a régi „megboldogult”, tovatűnt békeidőben sem volt, csak akkor még a megkérdőjelezhetetlen rendet a szigor diktálta.

És a doktori címmel rendelkező, diplomás, értelmiségi, vagy vallásos szellemiséghez közel álló szülők között sem zajlik minden simán, kihívásoktól mentesen, a boldogság habos-babos puhaságában! Mindannyian harcolunk magunkkal, a démonainkkal, a már eleve lelki sérüléseivel élő családtagjaink miatt elszenvedett sebeinket fájlalva. A kulcsszó viszont a feldolgozás, és a megbocsájtás. Persze az út rögös, a siker nem garantált. A kezdeti dühöt, haragot, a társult bűntudatot, a szorongást, a bosszúvágyat átváltja idővel – lehet évek múlva – a feloldozás. A folyamathoz még mérhetetlen nagy lelkierő is kell. Viszont egyedül ennek lehet jövője. A győzelem jutalma pedig a kiegyensúlyozott hátteret adó család, az általunk is formált családunk! Hogy ezzel a varázslattal teli szóval jelen pillanatban a vér szerinti köteléket, vagy más szeretetközösségünket illetjük, szerintem mellékes.

Mégis, hogy addig eljussunk, fontos letisztázni önmagunkban, hogy bármilyen körülmények közé is születtünk, bármilyen ősökkel, szülőkkel, szélesebb családdal rendelkezünk, őseink lénye a mi alkotóelemünk is egyben. Azonban jelen életünk iránya, minősége, értéke elsősorban rajtunk múlik, az előzményektől függetlenül.

Ön hogyan tervezi eltölteni az ünnepeket?

Nagyobb társaságban: 19 (8,15%)

Szűk családi körben: 110 (47,2%)

Az online térben: 10 (4,3%)

A megszokottnál szerényebben: 26 (11,15%)

Semmi kedvem az ünnepléshez: 68 (29,2%)

Az idén sokan kénytelenek a tőlük távolabb, külföldön élő közeli hozzátartozóik érintése nélkül, az online térben megélni karácsony, a szeretet, Jézus születésének az ünnepét. Több dolgot pótolhat a digitális tér, a hangot, a jókívánságokat átadja, de a meghittséget, este a fenyőággal szentelt ünnepi asztal illatát, a szeretteink közelségéből adódó biztonságérzetet nem tudja. Megmarad tehát a tudat, hogy vagyunk egymásnak.

Ennek az időszaknak is van tehát értelme, mégpedig az, hogy rámutat az oly sokat kárhoztatott, mögöttünk hagyott évek szépségére és értékére. Arra, hogy igen, nem volt az sem egyszerű időszak, tele volt megpróbáltatásokkal, de legalább együtt lehettünk. Bárcsak akkor tudatosabban kiélveztük volna!

Tetszik az nekünk vagy sem, a karantén, a gyülekezési korlátozás lehámozza a karácsonyra rakodott csillogó ajándékokkal, csomagolópapírral terhelt marketingfogásokat, a sütéssel-főzéssel-takarítással járó nyomást. Most sok mindenre rádöbbenhetünk, a család, a családi kapcsolatok értékére, a kimondott szó súlyára, hogy valóban magányosak voltunk-e eddig. Talán idén végre valóban lesz helye megszületni a lelkünkben a Kisjézusnak, hogy majd mind nagyobb teret kaphasson bennünk a fény és a szeretet. És hogy legyen is erőnk az ellenszél mellett ennek a szellemében élni. Hogy majd amikor végre találkozunk szeretteinkkel, még nagyobb odaadással, tiszta szívvel, bátorsággal tudjuk átkarolni a vállukat, magunkhoz ölelve őket hálát adni a létezésükért.