2024. március 28., csütörtök

Kitörés a káprázatból

Döme Szabolcs: Fejbunker

„Az óvóhely létezése két részre osztja a világot. Külső és belső zónára. Veszélyekkel teli, ellenőrizetlen, tiltott területekre és biztonságos bunkerövezetre. Ha létezik bunker, létezik különbségérzet. Ha nem lenne fejbunker, nem lenne kint és bent sem.

Fontos: a fejbunker mindig egyszemélyes. Használatára és fenntartására kizárólag a bunkerlakó lény jogosult, akit úgy hívunk: Én.

A bunkerlakó számtalanszor elképzeli, milyen lenne bunker nélkül élni. Csábító, felszabadító ez a gondolat. Azt azonban nem veszi észre, hogy ezt az elgondolást már az építmény zárt terében szívta magába.”

...Csigaház. Kagylópáncél. A Döme Szabolcs új novelláskötetének központi témájául szolgáló „bunker” korántsem a képzelet szüleménye – ugyanúgy fejlődött ki az ezredek folyamán a társadalmi „evolúcióban” az elme védekező mechanizmusaként, mint a puhatestűek számára a meszes védőburok. Sajnálatos módon azonban az előbbi valóban „meszesedéshez” vezetett, az elme csalóka útvesztőiben a hamis ego elcsontosodásához, a „kint” és a „bent” végleges/végzetes elkülönüléséhez, az eredendő Egység megélésének képtelenségéhez. Már a „lenni” ige nyelvtani ragozása is erre utal – ami különösen a „mi” és az „ők” esetében érhető tetten –, hogy ember és ember között is áthidalhatatlan szakadék tátong; nem beszélve a többi evilági, állati, növényi, ásványi etc. létformáról. Amennyiben hajlandóak vagyunk egy kicsit is jobban megfeszíteni látóidegeinket, beláthatjuk, hogy nem kell mindezen dolgok felett semmiféle összeesküvés-elméletet gyanítanunk. A létformák – „élők” és „élettelenek” egyaránt – mind-mind energianyalábok, melyek át- meg átjárják egymást, egyedül a „tudattal” megvert elme tévelyedett el a káprázat, a létforgatag, a szamszára tekervényes ösvényein. Kidugni fejünket a csigaházból? Valóban: „Csábító, felszabadító ez a gondolat.” Akkor mégis mi akadályoz meg bennünket, hogy végre megtegyük? A restség? A félelem?

Először is: szerzőnknek remek tehetsége van a kérdésfeltevéshez, ami minden valós tudás alapja. (És folyamatosan kérdez!) Teszem azt: „Mi a baj a világgal?” – kérdi a nyitó novella gyermekfőhőse, mire Rosa Bagat többek között a következő lehetséges megoldást kínálja: „A másik ember élő tükör számodra. És te is őneki. Ezt nem is tudnod, hanem érezned kell. Nagy baj az állandó versengés és harc. Hiszen így önmagunkkal versengünk. Nem tehetünk úgy, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz anélkül, hogy rossz dolgok ne történnének.” Ebben a rövid idézetben szinte minden kulcs(szó) megvan ahhoz, hogy végre elkezdjünk színről színre látni.

Másodszor pedig: a novellák írója természetesen egyfolytában keresi is a lehetséges válaszokat a maga által feltett kérdésekre – a „végső” kérdésekre mintegy. Közben rádöbben, a különállóság csak látszat, puszta káprázat, és „amint mindenkiben megszűnik a szétválasztottság érzete, megszűnnek az emberi konfliktusok is”. Röviden: erős igényt mutat a káprázatból való kitörésre – akár az irodalom eszközeinek segítségével.

És harmadszor: annak tudatában, hogy nem ő jutott először a történelem folyamán ezekre a következtetésekre, megpróbálja fellelni az okokat is, vajon mért ragaszkodnak mégis az emberek „fejbunkerükhöz”, ha már olyan csábító elhagyásának gondolata. Talán nem meglepő, hogy éppen a társadalom nevezetű mesterséges képződmény kulisszái között próbál rábukkanni az elképzelhető megoldásokra. Egy helyütt például „Körzeti Szelektáló és Tudatformáló Intézet”-nek nevezi az iskolát... (A nevelés és oktatás jelentőségét pedig ugye nem vitathatjuk.) Másutt pedig így fogalmaz: „A fejbunker egyfajta mentális torzulás, elmezavar, ami az elkülönültség érzetét kelti, és amely az erőszakkal átitatott szocializáció során alakul ki, kisgyermekkortól.” Következményeivel nap mint nap találkozunk. Hogy milyen érdekek mozgatják? Nos...

A felhő neve című első kötetében a szerző azonnal bizonyította az egyedi hangvételű, szemlélődő, nyugodt tempójú, olykor kissé szürreális és bizarr, filozofikus, mégis közérthető, nemesen egyszerű nyelvezetű próza iránti rátermettségét. Ezúttal mindez még nagyobb adag bátorsággal és még bölcsebb létszemlélettel dúsult. Az új ezredben született szépirodalmi munkák sorában az általam olvasottakat tekintve Döme Szabolcs második novelláskötete számomra mindenképpen ott van a „Top 10” legjelentősebb alkotás között.