2024. március 29., péntek

A békák nem telefonálnak

Új tanárnőt kaptunk, nem tudom, meddig bírja. Az első órán mindenkinek adott egy fehér lapot, hogy írjunk magunkról, meg a családunkról, amit fontosnak tartunk, mert meg akar ismerni bennünket. Akkora zajt csapott az osztály, pedig nem is vagyunk sokan, lemorzsolódott a fele az eltelt évek alatt, hogy a diri is bedugta a kopasz fejét, de csak legyintett.

– Ki a fene bír ki egy helyen nyolc évet? – ezt kérdezte tavaly Jozsó, és lelépett a vásárosokkal.
Senki sem kereste, egy éhes szájjal kevesebb. Nekem hiányzott sokáig, mert igaz, hogy nem ő volt a legélesebb penge, de legalább lehetett vele dumálni.
Emese néni nem bőgte el magát, nem is kiabált, hanem feltett egy CD-t, és azt mondta, kezdjünk hozzá.
Aztán aránylag csend lett. Volt, aki repülőt hajtogatott a papírból, eldobta, és nézte, ahogy kering a légypiszkos plafon felé. A lányok kuncogtak, Gizus megkérdezte, hogy rajzolni is lehet? Az igenlő válaszra meg valami nagyon ronda dolgot rajzolt, és ringó derékkal kivitte a tanári asztalhoz, mert ő már olyan asszonyosan telt, és ezt tudta is magáról, de piszkosul.
A tanárnő kedvesen elmosolyodott, és megkérdezte tőle, hogy ez önarckép? Fetrengünk a röhögéstől, szóval a nagypofájú Gizus lebőgött, de cefetül.
Én eltakartam a lapot, ne lássa már a mögöttem ülő, és szép akkurátusan írni kezdtem, a végén alig fért el, pedig még a másik oldalra is jutott. Persze nem fogom odaadni, még csak az hiányozna, hogy ebből az egészből bármi is kiszivárogjon. Magánügy.
Én éreztem-tudtam meg a családból elsőnek, hogy apa elmegy. Ilyen simán és egyszerűen, nem törődve anyámmal, aki ugye neki a felesége vagy a neje, ki hogy mondja. Nem élettárs, mert akkor nem lenne róla papírjuk, hogy összetartoznak, de nekik van, anyám még a nevét is felvette, már az apám nevét, hozzá van toldva, hogy -né. Né! A tanácsnál is voltak, hogy hivatalos legyen, meg templomban is, az állítólag szép volt, a kezüket összestólázta a pap és mindenki sírt.
Totoj, aki apám apja, szóval a nagyapám biztos nem sírt, az még temetéseken sem szokott, persze ott nincs stólázás. Pálinka az van, meg amikor valaki jómódú, vagy nagy tiszteletben tartották, pénzt is szoktak a gödörbe dobálni. Mojszi temetésén, aki híres hegedűs volt, és külföldről is jöttek nagy zenészek, akik játszottak a koporsójánál, meg mindenki énekelte az „Üres az út, nem jár rajta senki” siratót, annyit dobtak bele, hogy a Kvázi fiúk éjszaka kimentek ásóval, hogy a friss földet megbolygatják, és összeszedik a lovettát. Hát, nagy merészség volt, normális ember nem kezd ki a holtakkal. Élőkkel meg végképp nem. Azt persze nem tudták, hogy a család számított valami ilyesmire, lesben álltak, és fehér lepedőbe tekergőzve kiugrottak a keresztek mögül. Az öregebbik Kvázi azóta is intézetben van, és valami csövön át etetik. Úgy beszélik.
Amúgy tök felesleges macera volt ez az egész a névvel, mert azonos a vezetéknevük, a telepen majdnem mindenkinek. Néhány gyöttmentnek nem az, de ők lényegtelenek – mondta Gábris szomszéd, s az ő szava szent. Már akinek. Előttem egy senki, aki elveszi a másét, ő meg olyan, hogy kölcsön ad egy kilót, és kettőt kér vissza, mi ez, ha nem uzsora, nagy átvágás, és ha a sajátjával ezt csinálja, mit csinálhat idegennel? Gizus nagyanyja a hátsó szomszédunk, ő rendes, tőle aztán meg lehet tudni mindent. Ezt is ő mesélte anyunak, de ha az öregasszony bejön, nekem ki kell mennem, persze mennék én magamtól is, mert ki nem állom a bagó szagát, utána órákig szellőztetünk.
Szóval a fatert nem érdekli, hogy a háznak még csak egy szobája lakható, az is csak úgy felébe-harmadába, a betonon, ami mindig hideg, néhány rongyszőnyeg hever. Fecska néni szőtte maradék fonalból, állítólag barátságból, de azért elkért érte három tyúkot, meg minden héten eljön kölcsönbe lisztért meg tojásért, és leszedi a szilvánkat, mindenki tudja, hogy pálinkát főz stikában.
 Azt nem értem, miért nem kéri el azt a rohadt szilvát, sokkal egyszerűbb lenne.
– Lopik – nevetgél a kishúgom, és fogatlan száját eltakarja kis maszatos kezével. Nem tudom, hogy csinálja, de mindig maszatos. Amúgy aranyos kis cserfes jószág, tíz éves voltam, egyszem fia a szüleimnek, amikor a világra jött, és Mária Lujzának keresztelték, de persze mindenki csak Linának hívja. Anya dolgozik, bent a városban egy gyárban, hétvégén eljár meszelni meg takarítani, de nálunk mindig van főtt étel az asztalon. Anya különleges.
Hetente kimossa a ruhákat is, kötélre terítve szárítja, nem a kerítésen. Ilyenkor nekem vigyázni kell, mert könnyen lába kelne a szép fehér ingnek, meg a rózsás párnahuzatnak.
Észre vettem, hogy sokat fogyott az utóbbi időben, meg csúnyán köhög is, de nem megy orvoshoz, hiába mondom neki. Vigyázok én Linára, a boltba is elmegyek, kérnie sem kell, hozom a két kannával a vizet, és eszembe sincs dohányozni, inni meg pláne nem. Apám egyszer azt ordibálta, mikor mólésan hozták haza, én meg nem nyitottam ajtót, hogy nem is vagyok az ő fia. Anya egész éjjel sírt. Másnap megnéztem a hivatalos papírokat, nem kellett nagy ész hozzá, hogy kisakkozzam, tíz hónapra születtem azután, hogy volt az a nagy esküvő meg minden. Hát hogyne lennék az ő fia!

Azt még nem is írtam, hogy az öreg Mojszi hegedült a lagzin, pedig beteg volt már, de tisztelte a családot. Hát, lehet, hogy akkor még volt benne valami tisztelni való és nem volt elromolva ez az egész. Most biztos nem hegedülne.
Két nyáron át dolgoztam, hogy vehessek magamnak egy mobilt, már mindenkinek van, de nálunk apa kiinná az árvák szeméből a könnyet is, nekem kellett spórolni rá. Eldugtam, néha veszem csak elő, Linának játszok rajta mondókásat, olyankor nevetgél. Egyszer volt egy rövid kis mesefilm a békáról, na, azt sokszor megnéztük. Ez volt a mi titkunk. Béka-titok, mert ők jók és mindent megoldanak.
Apát láttam egy nővel a városban, de nem lett volna szabad. A nőnek nagy fekete kontya volt és vérvörös szája, és hangosan nevetett, apa meg átölelte a derekát, és láttam, hogy nincs benne egy deci cefre sem. Itthon meg mindig azt mondja, hogy vidékre kell utaznia, ott körül néz, hátha sikerül kikeveredni ebből a szegénységből, ha megjön, akkor meg részeg, mondhatjuk úgy is, hogy tajt siker, ez a színtiszta igazság.
Lina ott sündörög körülötte, hogy hátha magához öleli, vagy valami ilyesmi, de persze arra várhat ítéletnapig. Lina még kicsi, szereti apát, mit tud ő az életről, meg a nagykontyú nőkről, akik más emberére vetik a szemüket? Én meg nagyokat nyelek, mert tudom, hogy az a nő jómódú, két bódéja is van a piacon, na, ezért fog apám elhagyni minket, érdekli is őt, hogy mi lesz velünk.
A kishúgom tegnap este leült mellém a küszöbre, és csendesen megkérdezte, hogy a békák tudnak telefonálni? Mondtam, hogy nem. Most már bánom, hogy ezt mondtam, mert olyan szomorú lett a szeme. Anyu-szeme.
Ha apa végleg elmegy, minden este mesét mondok Linának arról, hogy a békák sms-t szoktak küldeni, és majd úgy teszek, mintha a telefonon ott lennének az üzenetek. Apától, aki erre kérte a békákat. Lina hisz a mesékben.
Én már nagyon régen nem.