Bognár András A magyarság népesedési fejlődése Horvátország mai területén a legrégibb időktől máig című, Zágrábban a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság kiadásában 2020-ban megjelent könyvében rámutatott, hogy az 1868-as magyar–horvát kiegyezést követő évtizedekben látványosan megnőtt – 1910-ben már 123 943 volt – a horvátországi magyarok létszáma. A magyar lakosság zöme – 102 957 fő, vagyis 83,07%-a –falvakban élt, s csak 14 493-an (11,69%) éltek Horvát–Szlavónország nagyobb városában, Zágrábban, Eszéken, Varazsdon, Károlyvárosban és másutt. Ha ehhez hozzávesszük Fiumét és Csáktornyát, összesen 20 986 magyar lakott városban, vagyis 16,93%-a magyarságnak.
1918-ban Fiumét olasz csapatok szállták meg, majd a trianoni békediktátummal a kikötőváros is elveszett a magyarság számára. A Szent Korona legszebb ékének nevezett város emlékét hatalmas irodalom őrzi, könyvtárnyi az Adria-élmények nyomán született művek száma. De hogyan is alakult a „corpus separatum”-ként kezelt, valójában rendezetlen státuszú város sorsa a virágkorának számító, kiegyezést követő évtizedekben?
Fest Aladár 1912-ben megjelent Fiume népesedési mozgalma Magyarországhoz való visszacsatolása óta című demográfiai tanulmányában elsőként mutatott rá a város népesedési viszonyainak történelmi léptékű alakulására. Statisztikai adatai szerint Fiume 1777 és 1810 között „egyenletesen és folyamatosan” fejlődött, lakosainak száma a négy évtized során 5312-ről a napóleoni háborúig 8958-ra nőtt; 1819-re azonban 8345-re csökkent. 1819–1847 között – amikor Fiume közjogilag újra a Magyar Birodalomhoz tartozott – lakosainak száma 8345-ről 11 865-re nőtt, majd ezt követően a növekedés töretlenül folytatódott, és 1863-ra a lakosok száma elérte a 13 149-et. Kánya Emília, aki 1884 novemberében érkezett Emmi lányához Fiumébe, Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai (1998) című munkájában felettébb elszomorító képet festett a város korabeli társadalmáról; olykor bizony kénytelenek voltak száműzetésként megélni a fiumei valóságot. „Idegenek voltunk itt, és a pár magyar családon kívül, kit ismertünk, merőben idegen világ vett körül bennünket. Elvesztünk az olasz lakosság közt, akik nem jó szemmel néztek bennünket. Nyelvüket nem értettük, csak Emmi tanult meg hamar olaszul, mert neki szüksége volt a nyelvre, kisegítőül az iskolában, ahová igen kevés magyar lányt, hanem sok olaszt hoztak. De én, ha csak egy cseléddel nem kellett olaszul vesződnöm, nem is jutottam az olasz nyelv kényszerűségébe.”
1868-ban Fiume, mint olasz jellegű város került újra a Szent Korona fennhatósága alá, ezt követően került sor az egyenletes, de erőteljes gazdasági fejlődésre – állapította meg munkájában Fest Aladár. Ez volt az idő, amikor a kormányzóság bővülése, a posta és távírda kiépítése, a közigazgatási hivatalok átszervezése, s az iskolák magyar tanítókkal és tanárokkal történő feltöltése, a tengerészeti és a kereskedelmi akadémia „magyarosítása” hatalmas tömegben szólította Fiumébe a magyar tisztviselőket és hivatali alkalmazottakat. A statisztikai kimutatás szerint is a magyarság térfoglalása az 1880-as években kezdődött, s ezt követően vált jelenléte a város életében meghatározóvá. „1880-ban ez az elem még majdnem kizárólag csak állami hivatalnokokból állott; mélyebb gyökérrel a város közéletében nem bírt, arra semmi hatást nem gyakorolt” – írta a tanulmány szerzője. Ezt követően azonban sorra nyíltak a különböző bankfiókok, látványosan növekedett a közlekedési és kereskedelmi vállalatok magánhivatalnokainak száma. Az 1873-ban megépített Károlyváros–Fiume vasút felavatásának pillanatától rohamosan nőni kezdett a vasút szakmai és hivatali személyzete is. A zónatarifa bevezetése új korszakot nyitott a város életében, hiszen ez megkönnyítette a belfölddel való érintkezést. Ekkoriban magyar kereskedők és iparosok is kezdtek betelepedni a városba, munkalehetőséget a lendületes infrastrukturális fejlődés biztosított a számukra. Folyamatos volt az új üzem- és gyáralapítás is, a Danubius gyár egymaga ezernél is több munkást hozott magával az ország belsejéből. „Ma már van Fiumében magyar köznép is, gyári munkások, cselédek, kofaasszonyok, az óváros régi olasz-horvát osteriáiból (kocsmákból – M. F.) nem egyszer hallatszik ki a magyar nóta.” Fiumében tehát az 1880-as éveket követően három társadalom élt egymás mellett: az olasz, a horvát és a magyar közösség igyekezett otthonossá tenni, megszervezni a maga életét. Fest Aladár kimutatása szerint az 1869. évben 17 884, 1880-ban 20 981, 1890-ben 29 494, 1900-ban 38 057, a békeidők utolsó népszámlálása szerint, 1910-ben pedig 49 806 volt a lakosok száma. 1910-ben Fiume lakossága anyanyelvére nézve a következőképpen oszlott meg: a 49 806 főnyi lakosságból 24 212 (48,6 %) olasz, 13 351 (26,8 %) horvát és szerb, 6493 (13,0 %) magyar, 2337 (4,7 %) szlovén (és vend), 2315 (4,6%) német.
És még így is, minden esendősége ellenére az 1868–1918 közötti fél évszázad volt Fiume város igazi fénykora, a polgári jólét megismételhetetlen korszaka. Enrico Morovich olasz író 1993-ban megjelent Un italiano di Fiume című memoárjában fogalmazta meg: „az emlékeim és valamelyest a könyvekben, valamelyest a régi újságokban olvasottak alapján arra a meggyőződésre jutottam, hogy a fiumeiek számára a nem túl távoli múltból a legszebb évek azok voltak, amelyeket a Magyar Korona fennhatósága alatt éltek meg, körülbelül 1867-től 1914-ig, az első világháború kitörésének évéig. 1914 egy boldog időszak végét jelentette.”
1910 és 1914 között a fiumei magyarok száma feltételezhetően tovább gyarapodott. 1918 őszén, az összeomlást és D’Annunzio seregeinek bevonulását követően a megalakult Olasz Nemzeti Tanács segítségével november folyamán tizenkét vonat szállította el a várost elhagyni kívánó magyarokat. Az 1925 utáni fiumei magyar konzuli jelentések alapján Ablonczy Balázs A kikötő alkonya – Fiumei magyarok a két világháború között (2008) című tanulmányában 1000–1500 főre teszi a városban maradt magyarok számát. 1945. május 3-án Tito partizánjai megszállták a várost, s ekkor mindössze 215 magyar felnőttet és 12 gyereket vettek nyilvántartásba.
