2021. szeptember 23., csütörtök

Az életművészek itala

A hideg idő beköszöntével jólesik teásbögrével a kézben letelepedni otthon valami kényelmes zugba, és hagyni, hogy a bögre melege átjárja tenyerünket, s az illatos gőz megnyugtasson. A lassú kortyolással szinte szertartássá nemesül a teázás, hát még akkor, ha nemcsak az elfogyasztására, hanem az elkészítés módjára is ügyelünk, szánunk rá elegendő időt. A tea ugyanis kényes „jószág”, s csak az élvezheti ki igazán a főzet minden aromáját, aki elsajátítja az elkészítésének csínját-bínját, és az elfogyasztásakor is körültekintő. Nem mindegy ugyanis, milyen tealevelet, teafüvet használunk, hány fokosra hevített vízzel forrázzuk le, mennyi ideig hagyjuk ázni, mivel ízesítjük, és az sem mellékes, milyen edényben készítjük, és milyenből fogyasztjuk el.

Egyes népek, például a japánok, olyan tökélyre fejlesztették a teakészítést, hogy sajátos filozófiát is kialakítottak mellé, amely a test, a lélek és a szellem harmóniáját hivatott fenntartani. Okakura A tea könyve című munkájában ki is hangsúlyozza: „a tea számunkra többet jelent, mint az ivásnak – mint olyannak – puszta idealizálása: a tea számunkra valósággal vallás, az életművész vallása”. Valóban életművésznek tekinthető mindenki, aki képes néhány tealevélből készült főzetet kortyolgatva „kiszakadni” a hajszolt mindennapokból, önmagára, a gondolataira, az érzéseire figyelni, és átadni magát a tea okozta élvezeteknek. Mindeközben kizárva tudatából az Időt, vagy legalábbis csak addig gondolva rá, amíg letelik a tealevelek áztatásának optimális ideje. Az áztatás ugyanis lényeges része a teaszertartásnak, hiszen a túláztatott tea fanyar, keserű lesz, amin már az ízesítés se sokat segít.

(Illusztráció – Pixabay.com)

Az instant ételek és italok korában az efféle szertartásosság sokaknak idegenül hathat, hiszen a boltokban százféle filteres tea kapható, amire csak forró vizet kell löttyinteni, pár percig ázni hagyni, majd ahogy kioldódott belőle a mesterséges színezék és aroma, a „főzetet” jól becukrozni, becitrompótlózni, és pár húzásra belöttyinteni. Mindezt többnyire megfázások idején, mert tudni való, hogy a tea segíthet meghűlés esetén. Az efféle teaivásnak persze semmi köze például a távol-keleti népek teaszertartásaihoz, annál inkább a fogyasztói társadalom folytonos rohanásához és az „instantszemlélethez”, miszerint egy étel vagy ital annál ideálisabb, minél gyorsabban elkészíthető és elfogyasztható. Az igényesebb teakedvelők szerencsére hozzájuthatnak minőségibb alapanyagokhoz is, bioboltokban például sokféle teafű és gyógynövény kapható, ráadásul egyes növények és termések a természetben is begyűjthetők. Miként Gryllus Vilmos énekli az úgynevezett Biciklizős lemezén található Tea című dalban: „Patakparton jártam-keltem, zöld levelű mentát szedtem (…), bodza nyílt az erdő szélen, nyújtóztam, míg el nem értem (…), napsütötte réten jártam, kakukkfüvet ott találtam (…), felmásztam egy magas fára, ott leltem a hársvirágra (…), szúrt a tövis, szúrt a bozót, mégis hoztam csipkebogyót (…), ilyen teát főzők neked, tudom az majd jót tesz veled! Teszek bele egy kis mézet: idd meg szépen az egészet!”

Az efféle gyógynövénygyűjtés a gyerekkoromban szokványos dolog volt, hiszen családunk számára a csalántól a hárslevélen át a csipkebogyóig szinte mindent mi magunk gyűjtöttük be, mostuk, szárítottuk, és vászonzsákokban tárolva évekig elállt a kamrában, várva a hideget, mert a tea mégiscsak téli italnak számított, szánkózások, hógolyócsaták utáni kellemes, melengető főzetnek. A teának nevet adó tealevelet gyerekként nem is ismertük, csak később olvastam róla, hogy a teacserje Ázsiában honos növény, onnan terjedt el az egész világon, és a szárított leveleiből illetve rügyeiből készített italt nevezték el teának. Eredetileg orvosságként használták, és mint gyógynövény került be a napi italok közé. Egy történet szerint Buddha fedezte fel a teát, midőn egy napon a kertben meditálva tealevél hullott a csészéjébe. Egy másik történet szerint, amikor Bódhidharma lemetszette szemhéjait, hogy ne hulljon álom szemére meditáció közben, az első tearügyek ott pattantak ki, ahova a szemhéjai hullottak. Ismét más történet szerint i. e. 2737-ben SenNung kínai császár forró ivóvizébe utazása közben egy vad teanövényről levelek hullottak, sárgásbarna folyadékot eredményezve. Kíváncsiságból megízlelte a keveréket, és megkedvelte ízét és frissítő hatását. Bárhogyan is volt, egy a lényeg: a víz után a tea lett a második legnépszerűbb ital a világon, sok országban fontos termény és fogyasztási cikk. Mivel jelentős bevételi forrás családok millióinak, emellett szerepe van az egészségben, a társas kapcsolatokban, a vidékfejlesztésben és a fenntartható megélhetésben is, ezért 2020-tól kezdődően május 21-ét az ENSZ a tea világnapjának nyilvánította.

Ezentúl nyárelőn ünnepelhetjük hát a teát, készüljön teacserje leveléből, vagy más szárított növényekből, gyógynövényekből, fűszerekből vagy gyümölcsökből; azonban mindig ügyelni kell a főzet gondos elkészítésére, nehogy úgy járjunk az elfogyasztásakor, mint Abraham Lincoln, aki a feljegyzések szerint egy alkalommal a csészéjét forgatva így kiáltott fel: „Ha ez kávé, akkor kérem, hozzanak teát, de ha ez tea, akkor inkább kávét kérek!”