2021. augusztus 2., hétfő

Irány Németország

Autóbusszal, vonattal, gépkocsival, repülővel. Vagy maradjunk otthon?

– Belföldre, de főleg külföldre tervezett utazását halasztja el jobb időkre, vírus-szegényebb, járványmentes időszakra! Maradjon otthon! – tanácsolta nekem a fővárosi televízióban a szerbiai válságtörzs tekintélyes szakembere, minisztere november végén, este 8 óra tájban. Én ekkor már a kezemben szorongattam azt a megkapott buszjegyet, amelyet a belgrádi Lasta vállalatnál rendeltem meg, egy héttel ezelőtt, amely a Belgrád–Dortmund vonalra szólt. Az indulásom, beszállásom helye pedig másnap Szabadka volt, Magyarországon és Ausztrián át Németországba. Már mindent becsomagoltam, nézegetem a még nem lezárt két bőröndömet, és azon töprengek, menni vagy maradni?

Itt tudtam meg, hogy a török gyártmányú autóbuA retúr buszjegy ára a Szabadka–Bonn útvonalon 128 euró
Itt tudtam meg, hogy a török gyártmányú autóbuA retúr buszjegy ára a Szabadka–Bonn útvonalon 128 euró

Jóval a tervezett utazásom előtt tájékozódtam persze az említett 3 ország járványhelyzetéről, meg a hazai előírásokról is, ezért az internet által írásban tesztelésre jelentkeztem a Zombori Közegészségügyi Hivatalban, ahonnan alig 5 percen belül tájékoztattak a lehetőségekről és a feltételekről. Jóváhagyták a tesztelést, kérték, hogy csütörtökön legyek a zombori Hivatalban, ott elvégzik a tesztelést, a mintavételt, majd pedig pénteken át is vehetem a bizonylatot. A teljes művelet ára pedig 6000 dinár.

Első pillantásra, hallásra egy kissé bonyolultnak tűnt a művelet, vagyis a tesztelés elvégzésének folyamata, de Zomborban egy jól szervezett, fegyelmezett csapat várta az érdeklődőket, az ottani Hivatal udvarában felállított, csinos konténerben megtörtént a gyors és szakszerű mintavétel, másnap pedig hozzájutottam a bizonylathoz, hogy nem vagyok fertőzött. A bizonylatot ugyan szerbül és cirill betűkkel írták meg, de párhuzamosan a szerb szöveggel angol nyelven is olvasható volt a lelet. 

INDULÁS SZABADKÁRÓL

 

Fél óra késéssel érkezett meg Szabadkára a belgrádi Lasta szállítóvállalat autóbusza, összesen 30 utassal és a 3 tagú legénységével. Az egyik buszvezető a késést a csúszós úttal magyarázta, közben pedig leadtuk bőröndjeinket, csomagjainkat. Négy eurót fizettünk a csomagok darabjáért, az elismervényként szolgáló, számozott bélyegecskéket pedig a legénység egyik tagja gondosan ráragasztotta az előre megvásárolt jegyünk hátlapjára.

Van, amikor sokat időznek a buszok a határon, máskor meg időveszteség nélkül áthaladnak
Van, amikor sokat időznek a buszok a határon, máskor meg időveszteség nélkül áthaladnak

A török gyártmányú autóbusz 58 ülőhelye bőven elegendő volt, kényelmesen utazhattunk utunk végéig. Mivel Szabadka az utolsó beszállóhely a végállomásig, Dortmundig (az említett két város közötti távolság megközelítőleg 1400 kilométer), így véglegesült a létszámunk. Összesen 36 utas és 3 kísérő tartózkodott a fedélzeten. Az egyik „közlegény” indulás után már készítette is az utaslistát, erre a listára kerülnek azok az adatok, amelyek az utazás későbbi szakaszában nem csupán fontosak lesznek, hanem meggyorsít(hat)ják, megkönnyíthetik a határátlépést. Feljegyzésre került az utas neve, állampolgársága, majd útlevelének száma, érvényességi ideje, honnan utazik, hová kíván eljutni, milyen céllal kelt útra... Kiderül, hogy a 36 utasból egy jelen lévő német állampolgár egy magyar dokumentumokkal rendelkezik, egy pedig szlovén útlevelet szorongat a kezében. A többi 33-nak szerb útiokmányai vannak, és mind a 33 dolgozni igyekszik vissza Németországba.

A buszban 55+3 ülőhely van, ahol ketten ülnek egymás mellett, azok vagy vérrokonok, vagy sógorsági rokonok, tehát egyazon családból valók. Mindenkinél van legalább 2-3 arcvédő maszk, a legkülönbözőbb alakúak, gyártmányúak,

mint későbbi utunk során kiderült, csak a 3-4 óránként sorra kerülő pihenési szünetekben (10-20 percre) kerülnek le a maszkok az arcokról.

– Védőmaszk nélkül tilos belépni! – írja a három ország útközben meglátogatott benzinkútjainak bejárati ajtajain. A feliraton látható az is, hogy milyen büntetés jár ellenkező esetekben (20–50 euró). A kézfertőtlenítés is kötelező.

A Horgos–Röszke határátkelőhelyen vagyunk. A szerbiai oldalon libasorban kiszállunk, úti dokumentumainkat egy 2x3 négyzetméteres üvegfülkében ülő rendőrnek mutatjuk be, aki rutinszerűen ellenőrizi gyorsan pörgő számítógép féleséggel, majd tovább lépünk, és egy utas kivételével visszaülünk a buszba. Kiderült, hogy a szlovén útlevéllel rendelkező utastársunkat a szerb rendőrség külön vizsgálatnak vetette alá, mert a szlovén éppen ezen a napon hagyta el a mitrovicai börtönt és ezért ellenőrizték alaposabban. Alig 10 perc várakozás után ő is a buszban volt.

A magyar oldalon ugyancsak kiszállítottak bennünket. Az útmenti rendőrállomás folyosóján ellenőrizték a dokumentumainkat. A magyar ügyeletesek majdnem tökéletes szerbséggel beszéltek az utasokkal. Gyorsan be is fejeződött a vizsgálat és máris Budapest felé vettük az irányt. Már beesteledett.

 

AZ OSZTRÁKOK CSAK RÁKÉRDEZTEK

 

A kombik amellett, hogy háztól házig szállítanak, ott és akkor állnak meg, amikor azt az utasok többsége kéri
A kombik amellett, hogy háztól házig szállítanak, ott és akkor állnak meg, amikor azt az utasok többsége kéri

A buszunkból már jól látszottak Budapest fényei, amikor a buszvezetők egyike egy kérdőívet kezdett el kiosztani a részünkre. Egy dokumentumot kellett kitölteni – mint ahogy ő fogalmazott – az osztrákok részére, mert mint fogalmazott, Ferenc Jóskáéknál minden utasnak átutazási kérelemmel kell belépni és kilépni az országukból. A teljes német nyelvű, egyoldalas kérvénybe azonban csak a nevünket meg a kérvényezési dátumot, vagyis az átutazás napját kellett a személyes aláírás mellett kitölteni. Így a magyarázatot meg a kérdőív 6 tételét senki sem töltötte ki, de a dolog mégsem haladt gördülékenyen, mert mint kiderült, a 36 utas közül szinte alig akadt, akinek lett volna íróeszköze.

Magyarországot elhagyva egy ideiglenesnek tűnő fogadóközpontba érkeztünk este 9 óra tájban. Amolyan sátoralagútba terelték be autóbuszunkat, belül nappali világosságot észleltünk. Rövid várakozás után egyetlen osztrák illetékes lépett be a jármű ajtaján, elkérte az utaslistát az egyik „steward”-tól, átvizsgálta azt, majd megkérdezte: Mindenki csak átutazóban van Ausztria területén?

Az ügyeletesünk igennel válaszolt, a fiatal osztrák tiszt pedig szerencsés utat kívánt mindannyiunknak és elhagyta a járművet. Még a részben kitöltött osztrák űrlapokat is hátra hagyta, sietett, mert már érkezett a következő autóbusz a magyar határ irányából…

Ausztriában egyszer álltunk meg tankolni, rágyújtani és toalettre menni. Ez már úgy éjfél tájban volt. Már közel jártunk a német határhoz. A WC használatáért ezen a benzinkúton 70 eurócentet kellett fizetni, de csak fémpénzzel lehetett megnyitni a bejárati kaput. Persze nem mindenkinek volt fémpénze, ezért többen vásároltak valami jelentéktelen értékű dolgot, csakhogy fémpénzhez jussanak. Itt tudtam meg, hogy a török gyártmányú autóbuszunknak 650 literes a tartálya, és hogy 100 kilométeren 25–26 liter dízel üzemanyagot fogyaszt.

 

 A NÉMETEK RÁNK SEM NÉZTEK

 

Nagy izgalommal vártuk az érkezésünket a német határra. Az utasok mindegyike még Magyarországon kapott egy kérdőívet Németországra vonatkozóan is. Ez valójában a buszból történő kilépéssel kapcsolatos kérdéseket tartalmazott. A 29 kérdésnek a megfogalmazása a hivatalos szállítási eszköz elhagyásával, vagyis a kiszállással volt kapcsolatos. Kitöltése viszont igen nehéznek tűnt, nem csak az íróeszközök hiánya, hanem a német nyelv alapos ismeretének hiánya miatt is. Megkérdezték a szállítóvállalat nevét, az autóbuszra történő felszállás helyszínét, a beszállás időpontját, az utas nevét, személyi számát, németországi telefonszámát, kötelezően be kellett írni, hogy a polgár hová, kihez, miért utazik, meg kellett adni a németországi lakcímet, ahol majd tartózkodik az utas.

Bizony sokan megküzdöttek a kérdőív kitöltésével, persze az utasok idősebb része jól tudott németül, és segítettek is a fiatalabbaknak. A német határra érve a Lasta tulajdonában lévő autóbusz lassan, lépésben haladt a német országhatár felé, de ezekben az éjszakai órákban úgy tűnt, senki sem akart foglalkozni egy 36 utast szállító, balkáni busszal, hanem az egyetlen ügyeletes egyenruhás, fegyvert hordozó egyén csak intett a buszvezetőnek, hogy szabad az út előtte, hajtson csak tovább, folytassa útját. Így jutottunk át Németországba, senki sem nézett ránk, senki sem kérte tőlünk a kezünkben szorongatott, kitöltött űrlapot, senki sem kérte tőlünk a személyenként 6000 dinárba kerülő PCR-bizonylatot arról, hogy nem vagyunk fertőzöttek, egyszerűen átengedtek bennünket. Így érkeztünk meg Münchenbe, ahol 20 utasunk szállt ki.

 Szerencsénk lett volna, vagy más játszott közre, hogy szinte semmilyen komolyabb vizsgálat nem történt utunk során, vagy ez mindig így megy? Ezt nem tudni. A buszvezetők (mind a hárman) azt mondták, hogy ilyesmi is előfordul, hiszen a határátkelő helyeken dolgozók is emberek, túlterheltek, fáradtak, lehet, hogy kevés pénzért dolgoznak, de szerintük az is fontos, hogy az utaslista pontos és bőséges adatokkal rendelkezzen, mivel pedig a teljes utaslistát már a magyar határon alaposan ellenőrizték, sőt lehet, hogy le is fényképezték, emellett az osztrákok is „jócskán belenéztek” a listába, így lehet, hogy ők végezték el a dolog java részét, a német kollégák ezért nem kíváncsiskodtak olyan sokat. Bizonyára van EU-s együttműködés ezen a téren, nem tudhatjuk mi, mindennapi utasok, külföldre szakadt hazánkfiai, de ilyesmit látva mindig valamiféle elégedettség és mégiscsak öröm tölti meg az ember lelkét.

HOGYAN UTAZZUNK NYUGATRA?

Munkaéveim során, aktív újságíró koromban jómagam örök utas voltam. Nincs ez ma sem másként, utazni kell, utazni szükséges. Mindenkinek megvan a maga oka és indítéka, ezért szerény tapasztalattáramból írok le néhány javaslatot-észrevételt.

A világjárvány előtt mi, vajdaságiak, a nyugati országokba, de főleg Németországba igen sokszor repülővel utaztunk. Néha Budapesten, néha Belgrádban, vagy a horvátországi Eszéken szálltunk fel. Eljutni a repülőterekig Vajdaságból nem túl bonyolult volt. Ma már nemigen javasolt, mert gyérek a járatok, emelkedtek az árak, bizonytalanok az indulási időpontok. Véleményem szerint, ha nincs ez a járvány, a repülőgéppel való utazás a legkényelmesebb.

Egyedül utazni túl költséges. Fárasztó is, bár Nyugat felé mind jobbak az utak, most is hosszú a várakozási idő a határokon, különösen a Horgos-Röszke hatátkelő esetében, úgyhogy Vajdaságból kevesen utaznak Nyugatra saját autójukkal, talán többen utaznak haza családi látogatásra.

Gombamód szaporodnak az állandó buszjáratok a volt Jugoszlávia területéről Nyugat felé. Egyszerű a magyarázat: a Balkán-félsziget majdnem minden egyes volt jugoszláv tagállamának mindegyikéből már nagyon sokan kivándoroltak. Nos, ha a fiatalok elmennek, a szülők (ha tehetik) családi látogatást tesznek Nyugaton, vagy pedig a fiatalok családtagjaikkal haza látogatnak. A buszjáratok tehát mind sűrűbbek, a járművek korszerűek, tévével, toalettel, telefonnal, rádióval, klímával, italbárral felszerelve futkosnak Európa-szerte. A szállítási díj nem magas. Például egy retúrjegy Szabadka és Bonn között 128 euró. A buszokban a repülővel ellentétben sok-sok csomag szállítható, kofferenként mindössze 4 euró hozzáfizetéssel, tehát a mai világban egyelőre a buszok a legnépszerűbbek, mert elérhetőek az átlagpolgárok számára.

Ugyancsak szaporodik a magánkombikkal háztól házig szállító vállalatok, vállalkozók száma. Előnyük a gyorsaság, a rugalmasság, hívásra házhoz mennek, persze, az utóbbi időben árakat emeltek ezek a szállítmányozók is, amióta megcsappant a repülőterek forgalma. Talán egy a hátrányuk: a magánszállítmányozó kombisok utaslistájába többször belepillantanak az országhatárokon ügyeleteskedő illetékesek.