2024. április 19., péntek

Az ünneprontó ünnepe

Egyre elkeserítőbb hangulat árad ránk a közösségi oldalakról. Rengetegen fejezik ki az elégedetlenségüket amiatt, hogy az elkövetkező időszakban kénytelenek lesznek hiányolni szeretteiket, hozzátartozóikat, barátaikat. A fájdalmukat pedig hol vádaskodva, hol panaszkodva, hol pedig elméleteket gyártva ontják rá az éterben figyelő milliós tömegekre.

Értem én. Érzem is. Ahogyan a többmilliós tömeg is. Mindenkinek van valakije, aki idén a határ másik oldalán „ünnepel”. Barátja, akinek az elmúlt tíz évben a Sveti Nikola csak itthon volt igazi ünnep, és ilyenkor már Szent Miklósra hazalátogatott Angliából. Vagy egy komaasszonya, akivel még évekkel azok után is folytatták a Luca-pogácsák közös sütését, hogy Németországba költözött. A háromdimenziós mézeskalács-házikóhoz pedig négy kéz kell: a nagymama el sem tudja képzelni, hogy az osztrákoknál veszteglő unokája nélkül készítse el. Van, aki legszívesebben repülne Budapestre, hogy legalább a szeretet ünnepén láthassa a nemrégiben született unokaöccsét. Mások a poros pezsgőspoharakat törölgetik, remélvén, hogy csoda folytán megtelnek. Hiányoznak ugyanis az amerikai haverok, akikkel Párizsban várták volna a 2021-es esztendő első óráját. De ha már ez nem jön össze, akkor bár hetedikén vissza lehetne vinni a szomszédba a huszonötödikén elfogadott vendégváró falatkákat. Tizennegyedikén pedig újra koccintani egyet azokkal a fránya kristálypoharakkal…

Egyelőre azonban úgy néz ki, hogy idén mégis a polcon maradnak a kényes üvegek. Üresek lesznek az utcák a világ egyetlen globális ünnepnapján, de minden jel szerint az éjféli misét is online követjük majd. Nem csodáljuk meg a kiállításra készített díszes mézeskalácsokat, Luca napján pedig legfeljebb feleleveníthetjük azt a szinte már elfelejtett hagyományunkat, hogy a fokhagymával bedörzsölt ajtó elűzi a rossz szellemet. 2020 megrontóját: a Vírust.

Bele lehet ebbe nyugodni? El lehet ezt fogadni minden lázongás nélkül? Nem tudom. Az viszont nyilvánvaló, hogy a mindennapi életünkből hiányzó öleléseket a virtuális térben vívott háború váltotta fel. Az emberek ugyanis nagyon könnyen hajlanak arra, hogy az ismeretlennel szemben érzett félelmükért mindent és mindenkit okoljanak. Önmagukon kívül, természetesen.

A szomszédot például. Amiért hagyta, hogy élvezze az ifjúságát a gyermeke. Vagy az osztálytársat, amiért az egyébként harminc személyesre tervezett 18. szülinapi buliját nyolc barátjával ülte meg a megengedett öt helyett. Vagy a hatóságot, amiért nem engedi méltóképpen megünnepelni a huszadik házassági évfordulót. A járványügyi szakértőket pedig egyenesen meg kell lincselni, amiért csak maszkban lehet bevásárolni. És milyen dolog az, hogy csak meghatározott időben?! Ilyenkor, ünnepekkor.

Nemrégiben már odáig fajultak az indulatok, hogy gyászoló tömeg felett ítélkezett egy kevésbé vagy egyáltalán nem gyászoló tömeg. A temetési szertartás évszázadok óta berögzült hagyománya és tisztelete felett emeltek hangot sokan. Érveiket azonban gyorsan feladták, amikor az utcáikon megszólalt a Mikulás csengője. Maszkról és minden másról megfeledkezve, örömittasan rohant az utcára újból a tömeg. Gyerekestül, unokástul.

Még mielőtt bárki is félreértene: mindezt én is megélem. Szidom rendszeresen a szám elé erőszakolt textildarabot, amiért beködösödik felette a szemüvegem, és le is húzom az államra, mihelyt kilépek a pékségből. Álltam már értetlenül a hatóságok által bevezetett intézkedéseket hallgatva, a távoktatást dicsérő szólamok hallatán pedig egyenesen ki tudnék szaladni a világból. Az angliai barát, a német komaasszony és a budapesti testvér is az enyém. Osztozom hát milliók fájdalmában.

Az egymás ellen uszító ítélkezésekben azonban nem. Épp oly értetlenül állok azon hozzászólások előtt, amelyek a nyolcezer új fertőzöttről szóló jelentést nyomdafestéket nem tűrő módon minősítik, mint amikor a kiskereskedőket bezáró, a bevásárlóközpontokat pedig működni hagyó állami döntést hallom. Hitetlenül bámulom a fertőzöttek szenvedését mutató képek alatt azokat az elméleteket, mi szerint a fotók ügyes montázsok eredményei. Felfoghatatlan számomra, hogy az egészségügyi dolgozók béremeléseit irigykedve fogadják egyesek, miközben a jelenlegi helyzetben talán ők az egyetlenek, akik szótlanul végzik a dolgukat. Azt pedig egyenesen gyomorforgatónak találom, hogy egymás hagyományait becsmérlik az emberek.

Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy hova vezet az önvizsgálat nélküli ítélkezés. Elmélázom, hogy miért tekintik az emberek ellenségüknek azt a szomszédot, akihez tizennegyedikén oly szívesen mennének koccintani. Vagy éppen azt a nővért, aki pár évvel ezelőtt a gyermekük születésénél segédkezett. Azt sem értem igazán, hogy miért „beszél butaságokat” az az epidemiológus, aki egy életen át tanulmányozta az ehhez hasonló járványok terjedését. Nem hiszem, hogy csupán az egyszerű ember nyugalmát akarja megzavarni, amikor a maszk viselését és a távolságtartást szorgalmazza. Nem tartom valószínűnek azt sem, hogy az „állam bácsi” áll mindez mögött és felett. Időnként pedig felmerül bennem, hogy a hatóságok is talán csak megvédeni szeretnének bennünket: ha kell, hát önmagunktól.

Gondolatmenetem végén kénytelen vagyok levonni a következtetést: megtestesült ellenségeink nincsenek. A megfoghatatlan ellen harcolunk. Egy ünneprontó van csak: a Vírus. Az ellenségeskedéssel pedig épp őt ünnepeljük. A szeretet helyett.